Stranger [Dabi × Reader - Befejezett]

Prológus

[Név] a kezeit az ajkaira szorítva vetette hátát a nyirkos sikátor hideg falának, miközben próbálta normalizálni a légzését. Zihált. Egyszerűen nem kapott elég levegőt. Félt, s rettegett. Menekült. Követték. Legalábbis ő úgy érezte, hogy követik. Mintha a szeme sarkából látta volna, látta őt... a feketébe burkolózó alakot, ki mindig, mindenhol jelen van. Ott van és figyeli őt, bámulja, követi, kergeti, míg nem egyszer a titokzatos karmok tulajdonosai el nem kapják a lány torkát, s szépen, lassan a haláláig fojtogatják...

A lány lehunyta szemeit, leeresztette maga mellé a kezeit, míg azok ökölbe szorultak. Mély levegőt vett, érezte ahogy a szemeit könnyek csípik, de egyszerűen csak figyelmen kívül hagyta ezt. Remegő testtel kitekintett az őt takaró épület mögül, s óvatosan végig tekintett az utcán.

Este volt. Sötét. A város ugyan nyüzsgött, mégis mintha furcsán egyedül lett volna azon a bizonyos útszakaszon. Nem látta az alakot, mégis, hogy látta volna, mikor az orra hegyéig sem látott amellett az árva pislákoló lámpa mellett?

Levágta az utat, sokszor a megszokottól eltérő útszakaszokon haladt, de mégis mindig megtalálja... mindenhol ott van, egészen hazáig folyamatosan kísérti. Egyedül csak odabent van biztonságban.

De mégis ki ő? Ki a franc ő, s hogy nem kapta még el?

Nos, ezekre a kérdésekre a lány nem tudta a választ... Egyszerűen fogalma sem volt. Kételkedett önmagában is. Nem tudta mi folyik itt. Nem tudta, hogy ez a valaki, vagy netán valami egyáltalán létezik-e. Hogy nem-e csak a fantáziája űz vele csúf gúnyt? Vajon létező dolog elől menekül?

Lehunyta a szemeit, továbbra is remegett, fázott a hideg estében, de aztán kifújta a tüdőjében felgyülemlett levegő mennyiséget, majd futásnak eredt.

Futott, s futott, amilyen gyorsan csak bírt. Kétségbeesetten, rettegve. Nem érdekelte, hogy alig kap levegőt, hogy mennyire bántja a torkát a hideg esti levegő a szapora légzése miatt, egyszerűen nem tudta izgatni. Csak haza akart jutni, épségben.

Bezárkózni a szobájába, elbújni, a takaró alatt remegni, s várni mi fog történni. Hisz ki tudja, hogy ez a valami ezúttal valós-e? Mi van, ha ezúttal tényleg utoléri, ezúttal tényleg megvalósítja azt, amit annyira akar? S hogy mi az? Nem tudja, de fél, nagyon fél.

Ahogy beért a panelházba, egy pillanatra megállt. Térdein támaszkodott, a levegőt kapkodta, majd egy újabb erővétel, egy utolsó löket, s ismét rohanni kezdett. Ezúttal fel, fel a hosszú lépcsőn. Ugyan volt lift, képtelen lett volna használni, ez volt a legbiztosabb.

Csak fel akart jutni, minél hamarabb, fel az egyetlen helyre, hol úgy hitte nem bánthatja.

Hat éve költözött ide. Ide, Liverpoolba, egészen Japánból. Bár eleinte volt, hogy kissé meggyűlt a baja a nyelvvel, azóta már anyanyelvi szinten beszéli azt.

[Név] annak idején izgatottan lépett be az új lakásának ajtaján. Boldogsággal öntötte el a tudat, hogy egyedül van, egyedül van, messze a világ egy másik felén, a szüleitől és minden ismerősétől távol. Végre új életet kezdhet, végre mindent úgy csinálhat ahogy azt mindig is akarta.

Szabad volt, független. Egyetemre jött ide, jelenleg pedig már otthonról dolgozik.

Sok minden történt az elmúlt évek alatt. A szüleivel s a testvérével is megszakította a kapcsolatot, minden egyéb ismerősét is beleértve.

Tényleg mindent elölről kezdett innen, egyedül, csakhogy a dolgok olyan két éve már érdekes fordulatot vettek.

[Név]-et folyamatosan furcsa érzés kerítette hatalmába, leírhatatlan volt eleinte. Mindig is élesek voltak az ösztönei, ahogy mindig beváltak a megérzései is. Úgy érezte mintha figyelnék, néha pedig úgy mintha követnék. Emiatt zárkózottabb lett, kevesebbet járt ki, s kezdett paranoiássá válni. Mindig bezárt mindent. Mindig folyamatosan ellenőrizte, hogy minden be van-e zárva, semmi sem mozdult el, minden ugyanúgy van-e ahogy azt ott hagyta.

Ezáltal pedig csak magát kezdte egyre inkább az őrületbe kergetni, s mikor már a rémálmok is gyötörni kezdték, kezdte a saját határait feszegetni.

Mégis itt van. Éli az életét, még ha megszokni nem is tudta, örökös rettegésben él. Reménykedik, álmodozik azért, hogy mindez egy szép napon megszűnjön. Gondolkodott rajta, hogy itt hagyja a helyet, hogy ezáltal megszabadulhat ettől az egésztől, de valahogy nem érezte úgy, hogy megéri mindent eldobnia. Nincsenek szoros barátai, emberek, akikhez ragaszkodhat, mégis szerette a mostani életét, a helyet, ahol élt, már csak az volt kérdéses, hogy meddig képes mindezt tűrni...

Teljesen leizzadt mire felért a lakása szintjére, de hiába, csak rohant és rohant, nem nézve a szeme elé, nem figyelve a felé tartó alakra.

[Név] alig fogta fel, hogy mi történik. Csak akkor eszmélt fel, amikor már feje találkozott az izmos mellkassal, melynek tulajdonosára ijedten nézett fel, s csak egy pillanatra is, de szemkontaktust teremtettek, ám a lány rögvest ellökte magától a férfit, s rohant tovább, egészen az ajtajáig, melynek kulcslyukába alig bírta betuszkolni a kulcsát. Szinte megállni a két lábán sem tudott már, mikor beesett a lakása ajtaján.

Hagyta, hogy zihálva terüljön el az bejárati ajtó küszöbén, magát átkarolva, próbálva felfogni azt, hogy vége van, hogy ismét megúszta.

Próbált arra a gondolatra fókuszálni, hogy már minden rendben lesz, szépen, lassan megnyugodni, kizárni minden rosszat. Aztán ez meg is valósult, amikor az agyába befészkelte magát az a bizonyos jelent, mely mintha meg sem történt volna annak pillanatában, olyan gyorsan elszállt, most mégis előtört, összezavarva a lányt, kinek az eddig sosem látott idegen türkiz színű szempárja éget az elméjében.