Stranger [Dabi × Reader - Befejezett]

40.fejezet

Dabi, miután a lány valamelyest megnyugodott, lefektette őt, megígértetve vele, hogy nem kel fel és nem erőlteti meg magát, amíg ő haza nem ér, ugyanis – állítása szerint – kénytelen elmenni otthonról.

Tehát a vártnál is előbb kihasználta az alkalmat, de még így is egészen addig nem mozdult a lány mellől, amíg az álomba nem merült. Csakis ekkor hagyta el a házat, néma csendet teremtve odabent, magára hagyva a pihenő lányt.

Csakhogy [Név] nem aludt. A legkevésbé sem.

Magában elszámolt hatvanig, majd csak ezt követően merészelte kinyitni a szemeit, óvatosan felülve az ágyban. Lassan körbe tekintett a szobában, majd sírva fakadt. Keservesen, s elborzadva zokogott még hosszú perceken keresztül, egyszerűen nem tudott ellene semmit sem tenni, így reagált a teste. Teljes mértékben sokkolta ez az egész.

De aztán igyekezve összeszedni magát, mély levegőket vett, s végül nehézkesen talpra kecmergett. Rögvest fájdalom hasított a fejébe, mire felszisszent, de megpróbálva tudomást sem venni erről az ajtóhoz sietett, majd egy utolsó lélegzetvétel után lenyomta a kilincset.

Vonallá préselte az ajkait, ahogy megpróbálta elnyomni a hirtelen benne támadt dühöt, mely következtében elkezdte rángatni a kilincset, de az ajtó csak nem nyílt ki.

Kurva életbe.

Szaggatottan felsóhajtva rogyott le az ágyra, a kezeibe temetve arcát, miközben ismét sírásban tört ki.

Tudta, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Hiába alakított jól, türelemre volt még ehhez az egészhez szüksége, csakhogy az legkevésbé sem volt már neki.

Elege volt. Teljesen kész volt az elmúlt napok eseményei miatt.

Legalább a kurva szobaajtót hagyta volna nyitva...

Mégis, hogy találhatott ki egy ilyen történetet? Mégis, hogy volt képes könnyeket csalni a saját szemeibe? [Név] minden egyes perccel, minden egyes szóval, egyre és egyre betegebbnek találta őt, s egyre jobban is félt tőle. Tudta, hogy bármire képes lenne. Bármit képes lenne vele is megtenni. És talán csak egy rossz mozdulat, nem kell szándékosnak lennie, és ő... nem biztos, hogy túlélné...

Kezdett a pánik úrrá lenni rajta. És nem is volt jól. Émelygett, borzasztóan fájt a feje. Tudta, hogy fent áll ennek a veszélye, ahogy azt is, hogy az, amit tett ennél rosszabbul is végződhetett volna. De csaknem nem játszhatta el, hogy mondjuk megbotlott, vagy bármit egyéb, mely által beverhette volna a fejét, hiszen az úgy nem lett volna kellően hihető. Akkor, abban a pillanatban kockáztatnia kellett.

Le kellett nyugodnia. Ismét gondolkodnia kellett volna, kitervelnie valamit. Vagy pedig várni. Várni, de az nem csak egy-két órát jelentett, napokba, hetekbe, akár hónapokba is telhet, mire elnyerni teljes mértékben a férfi bizalmát. Ez lett volna a leglogikusabb döntés, csak nem tudta, hogy képes lesz-e ennyi ideig szerepben maradni. Így is borzasztóan nehéz volt eljátszania a tudatlant, nem beszélve arról, hogy Dabi a megnyugtatását az érintésével próbálta elérni, amit a történtek után már alig bír elviselni.

Ismét körbe járatta a tekintetét a szobán, míg nem az ajtón ragadt a tekintete. Kifelé nyílik.

Összeráncolta a homlokát, majd felemelkedett a helyéről továbbra is az ajtóval szemezve.

Képes lenne kitörni?

Nem tűnt lehetetlennek. Dabi a belső ajtókra nem szentelt olyan nagy figyelmet, mint a közvetlen külvilágba vezető utakra. Sikerülhet. De ha ki is jut innen, onnan hogyan tovább?

Egyelőre figyelmen kívül hagyta ezt a kérdést, most az első lépésre kellett koncentrálnia, ráért ezen aggódni, amikor már kint volt.

Kihúzta magát, majd egy utolsó mély levegőt véve neki rontott az ajtónak. A következő pillanatban pedig már a földön hevert, sajgott a jobb felkarja mely a közvetlen ütközet áldozata volt, de hiába, [Név] borzasztóan megkönnyebbült amikor realizálta, hogy nem visszapattant, hanem épp ellenkezőleg, az ajtó túlsó oldalán feküdt. Kijutott.