Stranger [Dabi × Reader - Befejezett]

12.fejezet

[Név] az éjjel ismételten rémálomból riadt. Zihált, izzadság gyöngyözött a homlokán. Félve pásztázta végig a helyiséget, rémülten kutakodva egy nem kívánatos személy jelenléte után. Sötétség, sötétség mindenhol. S sehol egy lélek. Egyedül volt, teljesen egyedül. S talán van, akit ez megrémített volna, őt valahogy mégis megnyugvással töltötte el. Mélyeket lélegzett, próbálta csillapítani légzését, miközben legszívesebben sírt volna.

Ne. Ne. Ne.

Nem akarta ezt. Nagyon nem. Ha rémálmok tovább kísértik képtelen lesz tovább ezt elviselni. Nem tud majd aludni. Folyton kimerült lesz, rettegni fog az eddig biztonságot nyújtó ágyától.

Ismét a távirányító után kutakodott, majd amint megtalálta reszketeg lélegzeteket véve felkapcsolta a villanyt. Ismét körbe pillantott, szemügyre véve minden zegzugot, kitekintett a sötét folyosóra, a feketeségbe révedve.

Letörölte a könnycseppeket a szemei sarkából. Nehézkesen felkelt az ágyából, majd odakint is felkapcsolta a lámpákat. A falban megkapaszkodva lépdelt a lakásában. Léptei könnyedek, rugalmasok voltak. Kecsesen lépkedett. Rögvest átvette teste felett az uralmat az éberség. Berögzötten pásztázott át minden egyes helyiséget, a még csak túl nagynak sem nevezhető lakásában.

Most már kezdte nyomasztani az, hogy egyedül van. Nem azért amiért egy idegen társaságára vágyott volna, nem, épp ellenkezőleg. Egy védelmező személyre volt szüksége... Aki átöleli és megnyugtatja.

Ajkaiba mart, ahogy lerogyott a kanapéjára. Ezért nem szabadott közel engednie senkit magához. Érezte, hogy ez lesz a vége. Hogy ismét egy megnyugtató ölelésre vágyik, majd egy gyengéd csókra a hajában, hogy valaki azt suttogja, hogy minden rendben lesz, nincs mitől félnie.

Nem is emlékezett már arra, hogy ezelőtt mikor tapasztalt utoljára ilyet. Dabi előtt...

Ám most ő itt volt, itt volt, s eszébe juttatta milyen a szeretet érzete. Milyen az, ha valaki igazán törődik vele. S most a társaságára vágyott. Arra, hogy mellette teremjen és megnyugtassa. Hogy bárcsak aznap éjjel is a segítségére sietne...

Vissza kell feküdnie. Csakis ez az egy gondolat járt a fejében. Kényszert érzett arra, hogy itt és most, az éjszaka közepén átmenjen és bekopogjon a szomszédja ajtaján.

De nem tehette meg, nem engedhette meg magának.

Mégis mit reagálna? A végén még megutálná.

Aznap nála töltötte a délutánt. Vigasztalta, s nem kérdezősködött tovább afelől, hogy vajon még merre és hol járt az éjjel. Aztán ismét megbeszélték a randevújukat, mely ezúttal ebédidőre esett.

Pihennie kéne, s nem úgy elé állítania, mint egy élőhalott.

Bárcsak ment ez volna...

Úgy érezte lecsukódnak a szemei. Kómásan pislogott a tükörképét bámulva. Sötét karikák éktelenkedtek a szemei alatt, melyeket muszáj volt valami módon eltüntetnie, ha csak nem akar furcsa, de legalább aggódó pillantásokat kapni a férfitól.

Megdörzsölte a szemeit, próbálva valahogy eltüntetni belőlük az álmosságot. Két órája volt elkészülni, de szinte teljességgel lehetetlennek hitte ennek végbevitelét.

Végül egy mély sóhajtás kíséretében nekilátott sminkelni.

Valahogy sikerült elfogadható kinézetet varázsolnia magára másfél óra elteltével, mi több, kimondottan szépnek látta magát, a szar állapota ellenére. Noha talán egy kicsit túlzásba esett, hisz nem igazán sikerült természetes hatást elérnie, sőt...