Stranger [Dabi × Reader - Befejezett]

26.fejezet

[Név] a történtek után, egy ideig hanyagolta a hobbiit, ahogy a heti önvédelmi órákat is, ám tudta, hogy ez utóbbi volt ezek után a legrosszabb, amit tehetett. Így amint úgy érezte lelkileg összeszedte magát annyira, hogy ismét más dolgokra is tudjon koncentrálni, az első dolga az volt, hogy ismét elkezdett ezekre járni, mi több, eggyel több óraszámban, biztos, ami biztos. Bár ezt Dabi egy kicsit már túlzásnak találta, a lány viselkedését úgy érezte, hogy egyre inkább kezdi befolyásolni a paranoia, így egy szakember segítségét is ajánlotta neki, de [Név] mindezt elutasította, ez az egész pedig már egy kisebb veszekedésbe torkollott, mely után mintha a kapcsolatuk hirtelen megváltozott volna. A lány valamivel távolság tartóbb lett, bár még így is minden második nap egymásnál voltak, úgy téve mintha minden rendben lenne, csak hogy Dabi valójában ezt nem érezte így. Fogalma sem volt róla, hogy mégis mit tehetne ez ellen, de egy dologban biztos volt: Hogy még az életéért sem szeretné elveszíteni a lányt, mert minden titkával, furcsa szokásával együtt őszintén szerette őt.

[Név] viszont különösebben nem érzékelte ezt a távolságot, neki teljesen jó volt a kapcsolatuk, úgy ahogy jelenleg volt. Mindkettőjüknek volt egy kis magánterük, mégis rengeteg időt töltöttek együtt, még ha az egész nem is volt olyan tüzes és szenvedélyes mind az első hetekben.

Aznap kedd volt, a lány éppen haza tartott az órájáról, amikor furcsa érzése támadt, furcsa, de mára már egy nagyon gyakori és ismerős érzés volt ez. Rögvest érezte ahogy felgyorsul a szívverése, míg tekintete azonnal a háta mögé szegeződött. Fényes nappal volt. Lehetetlennek tartotta azt, hogy ez megtörténhessen.

Hirtelen teljesen üresnek érezte az egyébként forgalmas utcákat, mintha csak ő állt volna egyedül a hatalmas épületek között és az a valaki, aki éppen őt figyelte valahonnan, akit jelenleg a tekintetével sehol sem talált, de tudta, hogy ott van. Továbbra is a mögötte elterülő járdát figyelte, melyen hiába mégiscsak lézengett néhány ember, de így is teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát. Már épp elkeresztelte magában, hogy mindössze csak képzelődött, hogy nincs semmi baj, s indult is volna sietős léptekkel tovább, ám ahogy elindult, rögvest neki is ütközött valakinek, mely miatt majdnem fel is kiáltott megilletődöttségében. Bár ahogy megpillantotta a fölé magasodó férfit minden oka meg is lett volna rá, viszont mielőtt egy hang is kijöhetett volna a torkán Tomura beléfojtotta a szót.

- Figyelmeztetlek, ne vonj magunkra túl nagy figyelmet! Hidd el, hogy azt te sem akarod, hisz nincs rá semmi okod! – hajolt hozzá közelebb, bajjósló tekintettel, mire [Név] ökölbe szorította kezeit, de csendben maradt, ám bármelyik pillanatban képes lett volna kiáltani, hogy ha úgy érezné, hogy veszélyben van.

- Mit akarsz? – sziszegte ellenszenvesen.

- Semmi különöset – rántott vállat – Esetleg beszélgetni. Már vagy egy hónapja, hogy először összefutottunk, majd csak úgy leráztál...

- Értsd meg, hogy nem akarok tőled semmit! – csattant fel a lány.

- Valóban? Azt hiszem te vagy itt az egyetlen, aki nem fogja fel, hogy már egyáltalán nem érdekli őt a másik úgy, mint régen.

- Mégis miről beszélsz? – kérdezte idegesen – Már megint itt vagy! Ismét beléd botlottam és... Nem azt mondtad, hogy munka ügyben vagy itt? Mégis milyen munka tart egy hónapig?

- Egy évre jöttem, [Név] – válaszolta a férfi összeszűkült szemekkel, mire a lány ledermedt.

- E-egy év? – kérdezte értetetlenül, majd gondterhelten felsóhajtott – Egy év... Mégis mit akarsz tőlem? – suttogta fájdalmasan.

- Én... mindössze csak örülnék, ha barátok lehetnénk, hogy egyszer esetleg nyugodtan megbeszélhessük a múltban történteket és-

- Nincs nekünk miről beszélnünk a múltból! – csattant fel, mire Tomura lesütötte a tekintetét.