Stranger [Dabi × Reader - Befejezett]

14.fejezet

[Név] Dabit az egyik falba beépített szekrényéhez vezette, mely a nappaliban volt megtalálható.

Halkan felsóhajtva lehunyta szemeit, kezeit a szekrény fogantyújára vezetve, majd a maga mögött várakozó férfi elé tárta annak tartalmát.

Dabi oldalra döntött fejjel, kíváncsian kukucskált a lány válla felett, végig pásztázva minden ott található eszközt, s a legelső festményt.

[Név] óvatosan a képért nyúlt, majd a még mögötte található néhányat is kiszedegette, a falnak támasztva őket, csendben figyelve, ahogy a férfi mindet figyelmesen szemügyre veszi.

A lány feszengve próbálta megállapítani a gondolatait, az arcát pásztázva, de az egyszerűen semmitmondó volt. Csupán érdeklődés csillogott türkízkék íriszeiben.

- Mindössze ennyi képed van? – szólalt meg végre, legalább két perc elteltével, mire a lány nem tudta, hogy meg kéne-e könnyebbülnie vagy épp ellenkezőleg.

- Nem teljesen – pillantott félre – A félkészeket nem itt tárolom. Azokból van több, de sokukhoz valószínűleg már soha nem fogok hozzányúlni.

- Értem – biccentett aprót a férfi – Nos, nem igazán értem, hogy mi miatt aggódtál ennyire, vagy mitől féltél – mosolyodott el őszintén – A képeid... - akadt meg egy pillanatra, keresve a megfelelő szavakat – Érdekesek...

A lány végigmérte a kirakott képeket. Ezek még az elfogadhatóbbak köreibe tartoztak. Csillagos éj, a festményt fák lombkoronái keretezik, mintha csak egy a földön fekvő illető szemszögéből készült kép volna. A másik vásznon egy magányos alak ül egy padon az éjszakában, az egész sötét színárnyalatokban pompázik. S ezekhez hasonló az összes többi mű is.

- Szeretném látni a félkészeket is – közölte a férfi, mire gondterhelt sóhaj hagyta el a lány ajkait.

- Nem szeretném őket megmutatni – rázta meg a fejét az ajkaiba marva.

- Ugyan, miért nem? Borzasztóan jól festesz, számomra sokszor hihetetlen, hogy ez a két kéz itt – fogta közre a lány törékeny kézfejeit – Ilyen csodás alkotásokra képes – mosolygott rá teljesen őszintén.

- D-Dabi én – sütötte le zavartan [Név] a szemeit.

- És ha kérhetsz cserébe valamit? – vigyorodott el sokatmondóan.

- Mégis mire gondolsz? – nyelt aprót, ahogy a férfi közelebb lépett hozzá.

- Te mire gondolsz? – hajolt hozzá közelebb, a nyak hajlatába suttogva. [Név] egyszerűen képtelen volt szóhoz jutni. Szíve hevesen vert, érezte ahogy arcát forróság önti el.

- É-én – próbált szóhoz jutni, de ahogy a férfi ajkai találkoztak a bőrével teljesen feladta. Lábai megremegtek.

- Mit szeretnél [Név]? – morogta nyakába, mire a lány a férfi vállaiba kapaszkodott, úgy érezte teljesen elhagyja a teste, s nem bír többé talpon maradni.

Mindössze halk nyöszörgésre futotta tőle, mire Dabi kuncogva elengedte őt.

Mindent megért számára az a tekintetet, amivel [Név] akkor nézett fel rá, azok a vágytól égő szemek...

A lány zihált, pillanatokon belül teljesen felülkerekedett rajta a teste, s nem tudta, hogy ez most jó jel-e vagy sem.

- M-meg... megmutatom őket – hebegte hátrálva néhány lépést.

- Cserébe, hogy többé nem csinálok ilyet? – kérdezte Dabi kíváncsian, hisz a helyzet miatt ez a kijelentése furcsán jött ki. [Név] csak zavartan pislogott rá, majd megrázta a fejét.