Stranger [Dabi × Reader - Befejezett]

22.fejezet

- Miért pont ideköltöztél? Mármint, annyi hely van a világon... Miért pont Angliát és Liverpoolt választottad? – pillantott a férfi a lányra, miközben annak teraszán üldögéltek, egy-egy bögre kávéval a kezükben.

- Én... nem is tudom – rázta meg fejét zavartan, majd szemei a tájra, a csodálatos kilátásra szegeződtek. Elmosolyodott. Tekintetével végig követte a Mersey folyó vonalát, azt ahogy az lassan az Ír-tengerbe torkollik – Lehet, hogy furán fog hangzani, de... Szerelmes vagyok ebbe – kelt fel a helyéről, egészen a korlátig sétálva. Kezeivel szorosan átölelte meleg bögréjét, megborzongva a hideg széltől, de a mosolya egyszerűen letörölhetetlen volt – Ebbe a tájba... és igazából... a tengerbe – pillantott hátra Dabira, kinek tekintete hozzá hasonlóan szeretetteljesen ragyogott. Abban a pillanatban tudta, hogy ő is ugyanezért van itt, ugyanazt imádják ebben a helyben, ez pedig megmagyarázhatatlan boldogsággal töltötte el őt.

- Mindent értek – suttogta a férfi, lehelyezve a bögréjét a dohányzó asztalra, majd a lány mellé lépett – Tényleg gyönyörű... és a tenger... egyszerűen elképesztő – vigyorodott el ő is – De mindez Japánban is megtalálható – döntötte oldalra a fejét.

- Mégis itt vagy – pillantott felé [Név].

- Ahogy te is – rántott vállat.

- Akkor azt hiszem ezen nincs mit magyarázni... Én csak, el akartam tűnni otthonról és szimpatikus volt ez a hely. Annyira másnak tűnt, annyival hidegebbnek, zordabbnak, mégis valahogy otthonosnak. Nem tudom, ez így furán hangzik – nevetett fel zavartan.

- Semmi baj, azt hiszem ezt teljes mértékben át tudom érezni. Előttem is előttem állt az egész világ, mégis itt kötöttem ki. De azt hiszem jó választás volt, s még nem élek olyan régóta Liverpoolban, de már most jobban szeretem, mint Londont. Pedig London is egy varázslatos hely, de itt... valahogy még varázslatosabb – mosolyodott el szélesen, majd a lányhoz közelebb lépve gyengéden átkarolta vállát, s apró csókot nyomott fejére, majd mindketten a táj csodás látványába révedtek - Örülök, hogy itt vagyok – suttogta melegen – Örülök, hogy találkoztam veled és most itt lehetek melletted. El sem tudod képzelni mennyire boldoggá teszel – sóhajtotta teljesen őszintén, mire a lánynak melegség öntötte el a testét, s csak még szorosabban bújt hozzá.

- Te is... Te is borzasztóan boldoggá teszel engem. És nem tudom elmondani mennyire hálás vagyok mindazért, amit értem teszel, hogy találkozásunktól kezdődően bármikor számíthattam rád, még ha nem is indult a lehető legjobban a kapcsolatunk, akkor is. Örülök, hogy adtam egy esélyt, s hogy ezt egyáltalán nem kellett megbánnom.

- [Név] – szólította meg gyengéden a férfi és lazított a szorításán, majd megvárta amíg a lány rá emeli gyönyörű szemeit, s csakis akkor fejezte be: - Szeretlek – suttogta a lehető legőszintébben, mire [Név] érezte, hogy könnybe lábadnak a szemei.

- Én is szeretlek Dabi – válaszolta meghatottan, mire a férfi elmosolyodva közelebb hajolt hozzá, s gyengéden megcsókolta, megízlelte puha ajkait, próbálva az eszébe vésni azok ízét, az érintésüknek érzését, az egész olyan volt mintha most csókolná először, s egyben utoljára. Mintha csak elveszíthetné, mintha ő lenne az egyetlen létező, s valaha is számító ember az ő számára. Azt akarta, hogy örökké így csókolhassa, hogy örökké mellette legyen, s vele élje le az életét, hogy ő legyen egy szép napon a felesége és gyermekeiknek az anyja. Csakis erre vágyott.

Ahogy szépen lassan elvált tőle, látta a lány arcán nagyon lassan csordogáló könnyeket, mire egy pillanatra megilletődött, aztán csak barátságosan elmosolyodva, kezével gyengéden letörölte őket, figyelve a meghatott tekintett, azokat a csillogó, varázslatos íriszeket.