Monster - TXT X ITZY

06

Ismét a ház előtti lépcsőn ücsörögnek hajnal kettőkor, Beomgyu egy teával, Yeonjun a késői vacsorájával. Az eső már elállt, és bár a beton eléggé vizes lett tőle, egyiküket sem izgatja különösebben. A zápor friss, megújult levegőt hagyott maga után, s ez mindkettejüket rávette arra, hogy kidugják az orrukat.

- Szóval, mi történt, amíg nem voltam itthon? - töri meg a csendet Yeonjun, társa felé pillantva, aki térdeit magához húzva kuporog mellette. A kérdést hallva kienged egy mély sóhajt, előre szegezett tekintetében pedig bűntudat csillan meg, melyet látva az idősebb furcsállni kezdi a szituációt.

- Véletlen ráöntöttem Taehyunra két bögre forró vizet - jelenti ki oldalra sandítva -, és most mindhárman berágtak rám. Nagy vonalakban ennyi - vonja meg vállát, csalódottan lebiggyesztve az alsó ajkát.

- Nem úgy hangzik, mintha a te problémád lenne - vágja rá Yeonjun csámcsogva.

- Nem, de nem tudom... Rég nem basztam el valamit ennyire. Taehyun még azzal is megfenyegetett, hogy ha a sebe miatt lebukik, engem is beköp.

- Őszintén, lenne mit veszítened? - kérdezi hirtelen, mire Beomgyu hangulata pillanatok alatt válik még sötétebbé: bögréjét maga mellé téve karolja át a térdét.

- Igazából, kurvára nem - rázza a fejét. - De nem akarok egy cellában megdögleni.

- Nos, én nem válogatok - horkan fel az idősebb. - Bárhol szívesen megdöglenék - jelenti ki úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Végül is, az ő világában az volt...

- Azt tudom - nevet fel ironikusan. - De... Miért? - teszi fel hirtelen a kérdést teljesen komolyan, melyen Yeonjun is meglepődik.

- Másnak nincs is értelme. Az életünk a kezdetektől fogva el lett cseszve, több, mint tíz éven át képeztek érzéketlen bűnözőkké, akik aztán elcseszik mások életét, csak mert a főnök azt mondta. Kiút nincs, nem is lesz, viszontlátás'. Az egyetlen jó dolog ebben, hogy kitölthetem a traumáim okozta dühömet másokon. Na, az nagyon jól tud esni - vonja meg a vállát, miközben egy apró hamis mosoly jelenik meg az arcán. - Aztán elvonulok, rájövök, hogy mekkora egy görcs vagyok, és minden kezdődik elölről. Szóval, igen, a halál az egyetlen dolog, amit az életben el akarok érni.

Maga sem hiszi el, hogy sikerült kitálalnia valakinek arról, mit is érez; hiszen sokkal komfortosabb számára, ha nem látszanak a gyengepontjai, így nem fenyegeti veszély semmilyen szempontból. Lehet, ezúttal is csak a fáradtság beszél belőle, és egy kiadós alvás után meg fogja bánni ezt a beszélgetést, de jelen pillanatban egyáltalán nem érdekli - hiszen társa is hasonlóan levert, mint ő.

- Sajnálom - nyögi ki Beomgyu szomorkásan, továbbra is a sötét tájat figyelve.

- Nem ismerek rád - horkan fel a másik.

- Nem is ismerjük egymást - szembesíti a ténnyel a fiatalabb, mire fagyos csend áll be közéjük.

Yeonjun enyhén meglepett arckifejezéssel figyeli a mellette ülőt, aki ignorálva a tekintetét vizslatja a velük szembeni utcai lámpát, mintha változott volna bármit is a legutóbbi beszélgetésük óta. A némaságban az idősebbnek rá kell jönnie, társának mennyire is igaza van; hiába töltik együtt minden idejüket gyerekkoruk óta, az emberrablási technikájukon kívül szinte semmit nem tudnak egymásról.

- Mondjuk, ez igaz - motyog, mire Beomgyu arcán egy üres mosoly jelenik meg.

- Te emlékszel a családodra?

- Nem.

- Én annyit tudok, hogy van egy bátyám - folytatja halkan, ugyanazzal a szinte fájdalmas mosollyal. - Vele voltam, amikor elraboltak - sóhajt kiüresedve.

- Látod, ez a baj veled. - A kijelentésre most először Yeonjun felé fordul. - Még mindig elhiszed, hogy van hová visszamenned.

A sötét hajú csak csüggedten, ugyanakkor beletörődve biccent, majd feltápászkodik mellőle. Egy utolsó kedvetlen szemkontaktus után belép a házba, és mivel nyitva hagyja az ajtót - talán reménykedik abban, hogy a másik utána megy -, az idősebb hallja, hogy még odabent is a lehető leglassabb lépésekkel közlekedik; mint akit egyáltalán nem érdekli, mi történik vele.

Ez az első dolog, amiben hasonlítanak egymásra.

(...)

Enyhén nosztalgikus érzéssel lépked le a lépcsőn a pincébe kezében egy pohár vízzel, melyet Ryujinnak szán; gondolta, biztosan szomjas a tegnap esti események után (vagy csak Beomgyu ihlette meg, amikor hasonló gesztussal fogadta, miután hazahozták az út széléről).

Az apró ablakokon némi fény sugárzik be a helyiségbe, ám még így is félhomály uralkodik. A levegő enyhén párás, és valamivel hűvösebb a kinti időjárásnál - kora délután lévén pedig jócskán felfelé szökött a hőmérő higanyszála. Ahogy lelép a legalsó fokról, körbepillantva észreveszi a hatalmas vérfoltot a sarokban, melynek hatására felvillan a szeme előtt néhány kellemetlen emlékkép, valamint újra hall a fejében egy kétségbeesett sikolyt, de próbálva kizárni egy rossz döntésének eme következményeit a még mindig alvó Ryujin elé guggol. Egy kevés hezitálás után óvatos mozdulatokkal végigsimít a vádliján, mely az ő érdes és hideg kezéhez képest az ellenkezőjének hat; ám arra egyáltalán nem számított, hogy ezután a lány egy pillanat alatt kapja fel a fejét.

Mélyen Yeonjun szemébe néz, semelyik másik irányba nem fordul el - kétségkívül látta már, hova keveredett. Tekintetében szinte halálfélelem tükröződik, ahogy végigméri elrablóját, valamint kellemetlenül mocorogni kezd, ám a kötelek egy centit sem engednek.

- Régóta ébren vagy már, nem igaz? - kéri számon a fiú monoton hangon, mire Ryujin hirtelen lefagy. - Nem szép dolog hazudni - csóválja a fejét.

- Bocsánat - remeg meg a vele szemben lévő hangja; mintha pontosan tudná, mit kell válaszolnia.

- Legközelebb ne csináld, álmodban még nagyobb veszélyben vagy. Emiatt is jutottál ide - dorgálja meg Yeonjun továbbra is nyugodt hangnemben, ennek ellenére a lány egyre jobban elsápad az ijedtségtől. - Na, nyugi, hoztam vizet - emeli fel a poharat. - Kérsz? - Látva a félénk bólogatást lassan a szájához emeli a folyadékot, majd esetlenül megitatja Ryujint.

- Nem bízom benned - szólal meg hirtelen, miután újra távolabb kerülnek egymástól.

- Az szívás, mert mostantól én vagyok az egyetlen, akiben megbízhatsz - mosolyog rá, amit ő nem igazán díjaz. - Tisztázzunk valamit. Amíg jól viselkedsz, nem lesz bajod. Ha rosszul viselkedsz, és emiatt bajod lesz, az a te hibád - áll fel mellőle, amit az áldozat kétségbeesetten néz végig. - Ha továbbra is ügyes és csendes leszel, kapsz kaját is. A többit majd később megbeszéljük - magyarázza kifelé menet, ám az ajtónál megfordul egy újabb bátortalan kérdésre.

- Elmondod a neved?

- Yeonjun.

- Családneved?

- Nincs - von vállat. - Ja, és még valami. Ha ezt azért kérdezted, mert szökni akarsz, és fel szeretnél adni a zsaruknak, először is, sok sikert, másodszor, ha megpróbálod, belőled is egy olyan szép vérfolt lesz, mint az ott - biccent a sarok felé egy apró mosoly kíséretében. - Na, később még jövök - búcsúzik el, majd ezúttal ténylegesen elhagyja a helyiséget, büszkén konstatálva magában, mennyire kegyelmes, mégis hatásos volt az imént.