Monster - TXT X ITZY

21

Huszonnyolcadikán hajnal ötkor Yeonjun az ablaknál állva figyeli a kint tomboló vihart. A villámok fel-felvillanó fényében látszik, ahogy a fák lombjait és a villanyvezetékeket rángatja a szél; a süvítő hang színtisztán hallatszik a szobában is. Az esőcseppek sűrűn koppannak az üvegen, majd folynak végig azon, kissé elhomályosítva a kilátást.

A helyiségben uralkodó nyugalmat az időjárás zajain kívül semmi sem zavarja: a legidősebb fiú két szobatársa még az igazak álmát alussza. Feleslegesnek látta felébreszteni őket egy órával ezelőtt, várniuk kell, amíg a vihar elvonul, hogy megvalósíthassák a tervüket. Az idő múlásával a várttal ellentétben egyre inkább nyugalom uralkodott el rajta, ahogy elengedte a pontossághoz fűzött reményeket. Ugyanakkor egyáltalán nem álmos; ébren tartja a felelősségérzet, hogy értesítse a többieket, amint alkalmassá válik az időjárás, valamint az izgatottság belegondolva abba, milyen jó érzés lesz elengedni a lányokat.

- Yeonjun? - hallja meg Taehyun kómás hangját, mire felé fordítja a fejét. Egy villámnak köszönhetően látja, ahogy a fiatalabb felül az ágyán. - Mennyi az idő, miért nem keltettél fel?

- Felesleges. Szakad az eső - válaszol halkan, újra a kinti tájat figyelve.

- A francba - sóhajt a másik fiú. Yeonjun hallja, ahogy feláll, majd arra lesz figyelmes, hogy megjelenik mellette.

- Szomorúnak tűnsz.

- Nem is látsz - vágja rá a szőke.

- Tudom. De furán veszed a levegőt. Ne mondd, hogy te nem tanultad meg ennyiből leszűrni mások hangulatát - győzködi az idősebb.

- Nem. Úgy látszik, nem vagyok eléggé traumatizálva - kuncog.

- Na, akkor majd holnapután bepótolod ezt, amikor sorra nyírnak ki minket - csatlakozik hozzá a társa.

- Érdekes módon az egyáltalán nem ráz meg - motyog Taehyun.

- Akkor mi miatt vagy szomorú?

- Fogalmam sincs, de felcsesz - sóhajt. - Belegondoltál már abba, hogy ha meghalunk, ez a ház üresen fog állni, és megőrzi minden gyökérségünk emlékét?

A kérdést hallva Yeonjun előtt megjelenik a kép: látja az összegyűlt portakarót a padlón és a bútorokon, az asztalon hagyott tányérokat rajtuk megpenészedett ételmaradékokkal, a hálószobákban a bevetetlen ágyakat. Az egyik rosszul szigetelt ablakon befúj a szél, végigsüvít az épületen, a hangja riadt sikollyá mosódik össze egy apró utalást téve arra, mik is történtek a falak között azokkal az emberekkel, akiknek az egyetlen menekülési útvonala a halál volt.

- Most már bele - feleli.

- Szar, hogy nem tudtunk így beszélgetni, amíg nem álltunk a halál szélén - mondja Taehyun monoton hangon, majd Kai ágya felé fordítja a fejét; a békésen alvó legfiatalabból csak egy fekete alak látszik. - Sajnálom őt. Valami mást érdemelt volna... Valami jobbat - sóhajt gondterhelten.

- Valóban szar - nyugtázza Yeonjun.

Csend telepszik rájuk, ismét csak a vihar zajait és Taehyun zaklatott légzését hallja.

De nem szeretnék most elkezdeni őszintén beszélgetni, nehogy bármit is hiányoljak a halálom előtt - teszi hozzá gondolatban.

(...)

- Na, hogy álltok? Mindjárt nyolc óra - türelmetlenkedik Taehyun, vissza-visszatérve a konyhába, ahol másik négy társa az asztalnál ücsörög.

A vihar már rég elvonult, gyenge napsütés váltotta fel, az utcán pedig már senki nem tartózkodott egy ideje. Minden tökéletes arra, hogy végrehajtsák a tervüket, ezt pedig mindenki tudja - elviekben -, a szőke pedig éppen ezért nem érti, miért nem halasztják a reggelizést későbbre, amikor már túl lesznek a nehezén.

- Kai királyi lakomát tart - forgatja a szemét Soobin, majd bekapja az utolsó falatot a saját tányérjáról. - A részünkről mehetnénk - folytatja nyammogva, a szája előtt tartva a kezét, így a másik fiú nehezen értelmezi az elhangzott szavakat. Idegességét egy mosollyal álcázva a legfiatalabb felé fordul, aki felemeli a fejét.

- Mindjárt - mondja sértődötten, a szőke pedig sóhajt, majd leül az üres székre, egyik lábát pedig felteszi az asztalra.

- Taehyun, tüntesd el a piszkos cipődet az asztalról! - morog Soobin.

- Nem tehetek róla, hogy kiküldtetek őrt állni, oda meg nem mehetek zokniban. Úgyis mindjárt megyünk, azt mondta - biccent Kai felé. Az idősebb csak megrázza a fejét, de már nem közli, hogy nem erre gondolt az utasítás alatt.

- Beléd fogom tömni - szól Yeonjun a legfiatalabbhoz, közelebb hajolva hozzá. Szemöldökeit felvonja, szája pedig egy hamis vigyorba fordul.

- Ennyire siettek, hogy lefoglaljátok a helyeket a temetőben? - furcsállja Kai. - De akkor menjünk, majd befejezem - egyezik bele, majd feláll az asztaltól, a többiek pedig kiengednek egy-egy megkönnyebbült sóhajt, miután pedig mindannyian felveszik a cipőjüket, elindulnak a pince felé.

Síri csendben vonulnak le a lépcsőn, s az arcukról is eltűnik minden érzelem, mintha teljesen más személyiséget vettek volna fel, amint beléptek az ajtón. A jellegzetes, rothadásra emlékeztető bűz egyből megcsapja az orrukat, ám egyáltalán nem törődnek ezzel; magabiztosan állnak meg a lányok előtt, akik a szokásos, rettegéssel megtöltött tekintetükkel néznek fel rájuk. Yeonjun előrelép, majd némi csend után kijelenti:

- Elengedünk titeket. - A lányok összezavarodva pillantanak egymásra, mintha egymástól kérdeznék valóban az hangzott-e el az imént, amit ők hallottak. - Menjetek el a rendőrségre, és ha rólunk kérdeznek, mondjátok, hogy meghaltunk, mert igaz is lesz. Na, gyertek! - biccent az ajtó felé, ám senki nem mozdul. - Gyerünk, nem érünk rá egész nap! - emeli fel a hangját, melyet tapssal kísér, mire megtörik a jég: a legyengültségük ellenére lassan feltápászkodnak. - Kai, nézd meg, van-e az utcán valaki! - utasítja, ám Taehyun megállítja a legfiatalabbat, s egy feszült szemkontaktus után a szőke siet előre.

- Nincs sehol senki - jelenti ki, amikor mindannyian a bejárati ajtóhoz érnek, ezután pedig egymás után lépik át a küszöböt.

Ryujin bizonytalanul lépked legelöl, hátra-hátrapillantva társaira, akik nem mernek elmozdulni az elrablóik mellől, ám ahogy látják, hogy a növekvő távolság ellenére sem kerül golyó a fejébe, csatlakoznak hozzá.

A fiúk megállnak, s tétlenül nézik végig, ahogy a lányok egyre távolodnak tőlük a kiürült utcán. Chaeryeong egy másodpercre hátrafordul, Beomgyura nézve integet, aki csak némi késéssel viszonozza ezt, ám ezután egy meghatódott mosoly terül el az arcán.

Yeonjun érzelemmentesen szuggerálja Ryujint, amíg össze nem akad a tekintetük; a fiú csak bólint, majd minden kontaktus megszűnik közöttük. Végigméri társait, Soobin és Beomgyu elégedett mosolyát, valamint Taehyun és Kai nyugodt tekintetét, s most először úgy érzi, hogy ők öten mindig is többek voltak idegeneknél, csak féltek bevallani.