Monster - TXT X ITZY

04

Fejét fájlalva ébred másnap reggel. Egyik kezével halántékát masszírozva pillant körbe a félhomályban, ám meglepődve kapja elő a telefonját, amikor látja, hogy már egyik szobatársa sem tartózkodik a helyiségben.

Mindjárt tíz óra, állapítja meg magában, miközben óvatosan feláll, hogy átöltözzön, majd felhúzza a redőnyöket. Felszisszen, ahogy pupillái találkoznak az erőteljes napfénnyel, és hirtelen a fájdalma is erősödik, így halkan káromkodva hagyja el a szobát.

Kissé szédelegve ballag le a lépcsőn, az enyhén rántotta illatú konyhában pedig egy pillanatra megtorpan, amikor szemkontaktusba kerül három, az asztalnál ülő társával; Beomgyu kivételével már mindenki felkelt.

- Jó reggelt, meg ilyenek - motyog a fürdőszoba felé indulva, mire ők jól nevelt gyerekek módjára köszönnek vissza.

Csalódottan emeli a tekintetét a tükörre. Minden egyes nap ugyanazzal a megtört arccal nézett szembe; amikor hónapokkal ezelőtt megkérte Taehyunt, hogy segítsen rózsaszínre festeni a haját, a szíve legmélyén bízott benne, hogy ő maga nem marad ugyanolyan sötét.

Viszont a hajszálai ismét eltöredeztek, valamint a festék egyenes úton halad a kikopás felé. Ajkai cserepessé váltak, és az az egyetlen hűséges pattanás is visszatért a homlokára - már kezdi feladni, hogy valaha is eltűnik.

Fintorogva emeli fel a fésűjét, hogy nekilásson az óriási gubancnak a feje tetején (talán ha nem hagyná folyton az álláig nőni, nem lennének ekkora csomók benne), ám ez eléggé kellemetlennek bizonyul, így a felénél felfüggesztve a műveletet a polchoz hajol, hogy keressen valami fájdalomcsillapítót.

Miután leerőltet a torkán egy pirulát, újra szemügyre veszi a tükörképét. Borotválkozni is kéne, gondolja végigsimítva az állán, de végül megegyezik magával abban, hogy holnap is ráér ezt megtenni.

Kilépve az ajtón megkerüli az asztalt egy pohár víz reményében, ám a többiek előtt heverő, ezúttal észrevett színes kártyapaklikat nem tudja mire vélni, így furcsállva fordul feléjük.

- Mit csináltok? - kérdezi rekedt hangon.

- Játszunk - válaszol Soobin. - Tegnap vettem Unót, vagy mi a neve. Amikor segítséget kértem az eladótól, azt hazudtam, hogy gyerekem van, akivel most gyakoroljuk a számokat - jelenti ki továbbra is feszesen a saját lapjait tanulmányozva, próbálva nem elárulni az érzelmeit. - Hát, lehet egyszer meg is valósul.

A probléma az, hogy halvány elképzelésük sincs, milyen lehet szülőnek lenni, vagy átlagos családban felnőni, ahol nem maguktól kell megtanulniuk olvasni vagy számolni.

- Amúgy elég jónak tűnik - lelkesedik Kai, miközben Taehyun is bólogat. - Legalábbis eddig, most próbáljuk ki először...

- Az jó. Elmegyek sétálni - tereli a témát Yeonjun letéve az üres poharat a pultra, majd a bejárati ajtóhoz lépve felveszi a kettő pár cipője közül a kevésbé piszkosat. Mielőtt elhagyná a házat, szomorkásan pillant hátra a három fiúra, akik máris belefeledkeztek a játékba; de csak megrázva a fejét lép ki az utcára, maga után vonszolva a lelke mélyén elnyomott kisgyereket.

Kilátástalanul körbenéz a napsütésben, majd elindul a várossal ellentétes irányba; ahhoz a kevés emberhez sincs kedve, akik a környéken élnek (nem mintha eddig olyan sokat beszélt volna bárkivel is).

A beton szinte lángol a talpa alatt, és már alig egy-két kilométer után alig tud megállni a lábán - talán meg kellett volna várnia, amíg jobban érzi magát, mielőtt elindul akárhova is -, de még tesz néhány reménytelen lépést, mielőtt megadva magát összeesik, elterülve az út szélén.