Monster - TXT X ITZY

02

Hajnali kettő múlt, a házban tökéletes csend uralkodik, amikor Beomgyu kiteszi a lábát a folyosóra. Telefonjával világítva csoszog le a lépcsőn egészen a konyháig, ahol az eszközt képernyővel lefelé fekteti, hogy továbbra is tudjon tájékozódni, majd megtölt egy bögrét vízzel, és a mikróba helyezi. Végigkutatva az összes szekrényt, talál egy magányos teafiltert is, melyet látva ajkai apró mosolyt formáznak, az immáron kész itallal pedig elégedetten huppan le az asztalhoz.

Valamilyen oknál fogva egyáltalán nem álmos. A váratlan energialöket mellett szobatársa horkolása tartotta ébren egészen éjfél óta: abban reménykedik, hogy a tea segítségével közelebb kerülhet az alváshoz. Ritkán történt vele ilyesmi, általában ő az a személy ötük közül, aki legelsőként fekszik le, és utoljára kel fel.

Komótosan szürcsölgetve körbepillant a félhomályban, az eddig itt leélt két év emlékei pedig egyszerre rohamozzák meg, de ő csak somolyogva mered a pinceajtóra, mely mögött rengeteg szörnyűséget követtek már el együtt... Mégis ez a hely az első, amit őszintén hív igazi otthonának.

Egyikük sem ismeri a családját, de talán jobb is így, úgysem lennének büszkék rájuk, ha látnák, mi lett belőlük akarattal-akaratlanul.

Lépteket hall az emelet irányából, de tudván, hogy úgyis csak az egyik társa az, nyugodtan iszogat tovább; viszont amikor másodpercekkel később Yeonjun áll meg előtte, elméje sarkában halkan csilingelni kezd a vészharang, ám pánikolás helyett lassan felveszi vele a szemkontaktust.

- Szia - üdvözli érzelem nélkül a hangjában.

- Szia - viszonozza az idősebb sóhajtva, miközben közelebb lépked. Beomgyu számára, bár magának sem vallaná be, úgy fest, mint aki nem aludt napok óta, vagy most sírta ki a szemeit; ám a rózsaszín hajú esetében az utóbbi mindig is lehetetlen volt.

- Nem jöttél enni - jelenti ki újabbat kortyolva.

- Nem - rázza a fejét a másik. - Van még pizza?

- Azt hiszem, egy fél maradt a hűtőben - válaszol egyre nyugodtabban a sötét hajú, ahogy megbizonyosodik arról, hogy Yeonjun ezúttal tényleg nincs veszekedős kedvében (mely ritkaságnak számít).

- Kijössz a ház elé? - érkezik az újabb kérdés; ezúttal már a pultnak dőlve fogyasztja a maradékot, Beomgyu pedig csak aprót biccent, majd szó nélkül felpattan a bögréjével a kezében, és elfordítja a kulcsot az ajtó zárában.

Ahogy elhelyezkednek a bejárat előtti betonlépcsőn, az idősebb egyből folytatja az evést, míg a másik fiú csalódottan konstatálja, hogy majdnem elfogyott a teája, így tartogatva az utolsó cseppeket, körbenéz az utcán. Szinte néma csend van; a város legszélén laknak, közvetlen szomszédjaik sincsenek, ahogy megfelelő közvilágítás sem: a lámpák nagy része már bedobta a törölközőt, egyetlen szerencséjük, hogy a házukkal szembeni még működik, ezzel némi fényt bocsátva rájuk. Kellemesen hűvös idő uralkodik, a szél sem fúj, esőnek pedig nyoma sincs - tipikus nyári éjszaka. A telihold szinte virít az égbolton, jónéhány csillaggal együtt, szinte idilli képet alkotva.

Combjuk és felkarjuk egymáshoz ér, ahogy egymás mellett kuporognak: a fiatalabb teljesen biztos abban, hogy még sosem voltak ilyen közel, pedig gyerekkoruk óta ismerik egymást - ám az tény, hogy fiatalkoruk nagy részét nem a játszótéren töltötték.

Yeonjun szeptemberben huszonkét éves lesz, ő márciusban töltötte be a húszat: már nem is lesz lehetőségük önfeledten homokozni, de az igazság az, el sem tudják képzelni, milyen lehet. Műanyag lapátok helyett késeket és pisztolyokat tartottak a kezükben, az iskolai tantermet pedig egy, az övékhez hasonló pince helyettesítette.