Monster - TXT X ITZY

13

Hajnal négykor a házban teljes csend uralkodik: csak Beomgyu apró szöszölése hallatszik a konyhában, miközben némi nassolnivaló után kutat. Kapkodva, ugyanakkor igyekezve halknak maradni nyitogatja egymás után a szekrényeket, hátha a kezébe akad egy kóbor csokoládé vagy cukorka, sikertelenül. Csalódottan helyezkedik el az asztalnál, majd megsebesült tenyerét kezdi el simogatni, melyet esetlenül kötött be még a tegnapi vita után, s melyet igencsak megviselt az előbbi mozdulatsor. Arcára keserűség ül ki, miután a fájdalom szúró érzése nem múlik, fejben pedig többször is elátkozza a sérülés létezését.

Csoszogó, lassú lépteket hall a lépcső irányából, melyre megrettenve kapja fel a fejét, igyekezve beazonosítani, melyik lakótársa lehet az - ám vállat vonva hagy fel ezzel, amikor rájön, akárkivel is találkozhat, úgysem lesz jó vége.

Félszegen emeli fel tekintetét Kaira, aki hasonlóképpen néz vissza rá, majd helyet foglal az asztalnál, egy helyet kihagyva kettejük között. Beomgyu megfeszülve méri végig a szipogó fiút, aki vörös szemekkel mered maga elé, összekulcsolt kezei között néhány zsebkendőt szorongatva.

- Mi a baj? - kérdezi remegő hangon, mire a fiatalabb arcán egy bizonytalan mosoly jelenik meg.

- Megfáztam - válaszol rekedten. - Nem tudtam aludni, szóval lejöttem, hogy ne ébresszem fel a többieket - teszi hozzá, a mondat végén megköszörülve a torkát.

A másik fiú bólint, és a pulthoz lépve elővesz egy bögrét, majd megtöltve vízzel a mikróba helyezi; az egyik szekrényből kikotor egy teafiltert is, a kész italt pedig bátortalanul csúsztatja társa elé, miután újra leül hozzá.

- Köszönöm - mosolyodik el ismét Kai, mely megnyugtatja az idősebbet; rápillantva viszonozza a gesztust, ám ahogy sebébe belenyilall a fájdalom, ajkai inkább egy vicsort formáznak, miközben hüvelykujjával újra a felületet kezdi el dörzsölni. - Nagyon fáj a kezed? - Hezitál, mielőtt bólintana. - Megnézem, van-e valami gyógyszer, úgyis nekem is kell - tápászkodik fel a fiatalabb, majd a fürdőszobába lépve kutakodni kezd; rövid idő múlva visszatér néhány dologgal a kezében, melyeket felsorakoztat az asztalon, ő maga pedig ezúttal közvetlenül Beomgyu mellett telepedik le. - Nos, mindent találtam, csak magamnak lázcsillapítót nem - állapítja meg keserédesen elvigyorodva.

- Majd veszek neked - vágja rá a másik.

- Nem mehetünk emberek közé, te meg főleg nem - szembesíti az igazsággal Kai, miközben egy gyógyszeres dobozt igyekszik kibontani, az idősebb pedig csak csalódottan biccent. - Na, ezt vedd be, aztán újrakötöm a sebed - helyez elé egy tablettát a teája maradékával együtt.

- Te miért nem haragszol? - érdeklődik Beomgyu, miközben társa a lehető legóvatosabb mozdulatokkal igyekszik lefejteni a kezéről a fáslit; az idősebb még így is érzi, a fiatalabb ujjai mennyire hidegek.

A kérdezett egy pillanat erejéig lefagy, szólásra nyitva a száját, ám a válasz csak másodpercekkel később érkezik.

- Mert... én is rontottam már el dolgokat - sóhajt kimerülten. - Kezdve azzal, hogy miattam halt meg valaki, akinek nem kellett volna - motyog, ám arcáról szinte egyből eltünteti a szomorúság minden jelét, ahogy folytatja Beomgyu sebének kezelését; ennek ellenére a mondat súlya körülöttük kering a levegőben, mindkettejük hangulatára rányomva a bélyegét.

(...)

A nap sugarai már régóta bevilágítják a konyhát, amikor Yeonjun a helyiségbe lép. Enyhén hunyorítva néz körbe, furcsállva végigméri az asztalra borult Beomgyut és Kait, akik meg sem rezzennek: kétségkívül mélyen alszanak. A legidősebb egy sóhaj kíséretében megforgatja a szemét, majd a hűtőhöz sétál, ám csalódottan csukja vissza annak ajtaját, miután semmit nem talál benne.

- Hát ők? - Soobin rekedt hangját hallva megfordul, így szembekerül társával, aki hasonlóan álmosnak néz ki, mint ő.

- Alszanak - vonja meg a vállát. - Taehyun? Elment? Nem volt a szobában.

- Nem tudom, nem láttam - válaszol a másik, majd a fürdőszobába lép, ahol nekiáll fogat mosni, Yeonjun pedig feszülten kifújja a levegőt.

- Ha most elment, én megfojtom - morog, ám ezzel egy időben meghallja a pinceajtó nyikorgását, miközben a szóban forgó fiú is megjelenik a konyhában.

- Úgy látszik, ebben az esetben még életben maradhatok - veti oda, majd már menne is tovább, ám Yeonjun megállítja.

- Na, akkor most hogy mindenki figyel... - Szinte már kiabál, mire a két eddig alvó fiú felriad, kis híján leesve a székükről az ijedtségtől. - Jó lenne, ha ezentúl senki sem hagyná el a házat-

- Azt, hogy "jó lenne" úgy kell értelmezni, hogy kötelező? - vág közbe Taehyun; a legidősebb még a szokásosnál is idegesebbnek tűnik egy pillanat erejéig.

Legszívesebben megkérdezné, a szőke fiúnak miért szokása minden egyes alkalommal szabotálnia a mondandóját, amikor valami fontosat akar közölni. Ki nem állhatta, ha nem kapta meg a kellő tiszteletet - ám ezúttal csak egy mély levegővétel közben végiggondolja, mennyi konfliktus zajlott le az utóbbi időben, majd magára erőltetve némi nyugalmat válaszol.

- Igen, úgy. Szóval, ezentúl legyünk mindenre felkészülve! Mindenkinek adok egy-egy pisztolyt, amit tegyetek az ágyatok alá, bármikor történhet bármi - magyarázza, a mondat végén pedig végigméri a többieket, különös figyelmet fordítva Kaira és Beomgyura, akik tompa tekintettel bólogatnak. - Jó, akkor felmegyünk - nyugtázza, majd elindul az emeletre, onnan pedig a padlásra, négy társával a nyomában.

Miután kiosztja a megtöltött fegyvereket, mindenki szó nélkül el is indul a saját útjára; egyedül Beomgyut hallani, ahogy panaszosan motyog az orra alatt:

- Nem szeretek egy pisztollyal az ágyam alatt aludni.

- Pedig nincs más választásod - érkezik a válasz.

Yeonjun néhány másodperc erejéig dühöt érez, hiszen a fiatalabb újabban folyton csak azt keresi, hogyan bújhat ki a felelősség alól, ám miután jobban belegondol rájön, hogy legszívesebben ő is ezt tenné; sokkal inkább Soobinra haragszik, amiért nem csak Beomgyut, de őt is szembesítette az igazsággal, melyet a legkevésbé sem akart hallani.