"Miután végez, még néhány másodpercig guggol mellette, figyelve a "mesterművét": tökéletes arcát, éles állkapcsát, fehér bőrét. Valamilyen beteges oknál fogva büszke magára, amiért ezt ilyen könnyen véghezvitte, és teljesen biztos abban, hogy ez így...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
___
Yeonjun kábán száll ki az autóból az út szélén. Kissé összezavarodva néz körbe; felettébb ismerős számára a környék, ám nem tudja hova tenni, ahogy azt sem, miért nem viszik hazáig, ha már elengedik. Hátrapillant a sofőrre, aki letekeri az ablakot, majd int neki, mire visszasétál hozzá. A férfi némi pénzt nyújt át neki, melyre ő egy kérdő tekintettel reagál.
- A főnök küldi. - Bólint, majd hátralép, az autó pedig elhajt.
Ismét felméri a terepet: korán reggel lehet, a felhők mögül már fel-felbukkan a nap, ám alig néhányan lézengenek az utcán, s a kirakatok többségét is sötétség borítja még. Megvizsgálja a pénzt, amit kapott; nem sok, de reggelire elég lesz. Fogalma sincs, mióta nem evett rendesen, valamint azzal sincs tisztában mennyi idő telt el augusztus harmincadika óta. A levegő egyáltalán nem hideg, tehát biztos nem olyan sok... viszont miért engednék el ilyen hamar?
Elveszetten barangol az úton, próbálva rájönni, hogy juthat haza, ám felfüggeszti ezt, amikor észrevesz egy boltot - vagyis inkább a kirakatüvegét, melyben megpillantja saját elmosódott tükörképét. Ugyanaz a nyúzott nadrág és pulóver van rajta, mint harmincadikán, mindössze annyi változott, hogy most már mindkettő sokkal koszosabb, valamint sokkal nagyobbak rá, mint voltak. Felveszi saját magával a szemkontaktust: kimerültség és megtörtség tükröződik vissza a tekintetéből. A haja csomókba ragadt, kosztól és zsírtól csillog, a rózsaszín festék már szinte teljesen kikopott belőle, és egy barnás árnyalatot hagyott maga után.
Belépve az üzletbe egy furcsa érzés fogja el, mintha neki nem itt lenne a helye. Ahogy végigméri a rengeteg ételt a polcokon, összeszűkült gyomra még kisebbre zsugorodik, ő maga pedig igyekszik leküzdeni a hányingert, holott az utóbbi napokban az éhhalál határán lebegett, és farkaséhes.
Hirtelen eszébe jut Kai: vajon ő életben van még? Muszáj élnie, hiszen őt nem bántották. Viszont mi van, ha őt is elvitték, csak azt már nem látta?
Hideg fut végig a gerincén, ő pedig igyekezve elfojtani magában a szorongást halad tovább, miután magához vesz két szendvicset reménykedve abban, hogy az egyiket fiatalabb társa fogja megenni.
A pénztárhoz érve észreveszi az újságokat, azok közül is az egyiket, melynek címlapján egyből felismeri az öt lányt, akiket elraboltak, majd elengedtek. Gyorsan mérlegeli, van-e elég pénze, majd miután igenlő válaszra jut, gondolkodás nélkül veszi le a polcról. Feljebb emelve a fejét észrevesz egy órát: még háromnegyed hat sincs.
A kasszás furcsállva néz fel rá, amikor megáll vele szemben, Yeonjunt pedig pánik fogja el. Vajon tudja ki ő? Tisztában van az összes szörnyűséggel, amit művelt? Mi van, ha a lányok elárulták, hogy néz ki, és le fog bukni?
Egy mosolyt erőltetve magára nyújtja át a pénzt, ám ezzel csak még idegesebbé válik, s miután elveszi a visszajárót, szinte kirohan az épületből. Rendszerezve a légzését folytatja az útját hazafelé; fogalma sincs, jó irányba halad-e, ám valamiért érzi, arra kell mennie.
