Monster - TXT X ITZY

14

Tömény csend telíti be az utcát kora hajnalban. Semmi sem hallatszik a lámpák zizegésén kívül, ahogy próbálják fényüket életben tartani. Mintha még a csillagok is eltűntek volna az égről: a Hold mellett mindössze néhány pont árválkodik. A szél sem fúj, minden fűszál tökéletesen mozdulatlan.

Beomgyu reszketve üldögél a házuk előtt, térdeit szorosan magához húzva keresztbe tett karjaival, melyeken feláll a szőr; mindössze egy póló igyekszik melegíteni felsőtestét, egyre kevesebb sikerrel. Fogai össze-összekoccannak a hidegtől; ő mégis csak maga elé bámul tompa tekintettel. Szemei üresen csillognak, haja elvesztette régi fényét: sötét káoszként lábatlankodik a feje tetején.

Aprókat szív a száraz, fagyos levegőből, majd szakaszosan fújja ki azt, a tüdejébe jutó oxigén mennyisége egyre csak csökken, ám neki ez fel sem tűnik, sokkal inkább üres gyomrára koncentrál. Napok óta nem evett, bár ezzel másik négy társa is így volt - a lebukástól való félelmük nagyobb annál, minthogy valamelyikőjük elmenjen vásárolni. Az éhség már teljesen eluralkodott elméjén: bármi mást csinált, hogy elterelje figyelmét, nem járt sikerrel, így feladta a további próbálkozást. Ismét a betonlépcsőn kötött ki, körülvéve egysíkú gondolataival.

Meghallva a bejárati ajtó nyílását lassan hátra fordítja a fejét. A tudatalattiját megtölti a rettegés, amikor megpillantja Yeonjun alakját maga mögött, ám kívül semmit nem mutat ebből; figyelmét sokkal inkább felkelti egy jellegzetes hang: az alma roppanása, amikor valaki beleharap.

Szélsebesen fordul meg, elveszett tekintettel nézve fel az idősebbre, akinek arckifejezéséből nem lát semmit, amíg le nem ül mellé. Yeonjun egy kimerült mosolyt villant rá, miközben felé nyújt egy másik, sértetlen gyümölcsöt; Beomgyun viszont ekkor uralkodik el a félelme, vacillálva forgatja kezében, ahelyett, hogy ráharapna.

- A közelben van egy kert, tele almafákkal, onnan loptam - magyarázza a rózsaszín hajú, a fiatalabb elé nyújtva a tenyerét, mely tele van kisebb-nagyobb sebhelyekkel. - Ez a bizonyítékom. A kerítésen kicsit nehéz volt átmászni.

- Biztos nem fogsz megmérgezni?

- Nem lenne értelme - von vállat, mire Beomgyu lassan megkóstolja az almát: az érzés, ahogy az első falat lecsúszik a torkán, megváltásként éri, mintha kicsit közelebb került volna az élethez.

- Nem azt mondtad, hogy ne menjünk sehova? - kérdezi bátortalanul.

- Az egy dolog, hogy ti éhen szeretnétek halni, én nem tervezem ezt. Ha meghalok, legalább valami más módon - vágja rá Yeonjun, felvéve a szemkontaktust a fiatalabbal. - Nem vagy valami jó bőrben.

- Az lehet - nyugtázza a másik. - Nem igazán alszom pár napja... vagy inkább hete - vallja be monoton hangon.

- Az álmatlanság sem egy szép halál - horkan fel a társa. Beomgyu egyre inkább furcsállja a helyzetet.

- Hova lett az a bárhol-szívesen-megdöglenék-hozzáállás? - motyog teli szájjal, ahogy ízlelgeti az utolsó almadarabot.

- Akármennyire is meg akar valaki halni - kezd bele Yeonjun -, amikor tényleg a halál szélére kerül, az életet fogja választani. Az öngyilkosság azoknak az embereknek a luxusa, akiknek van bármit veszíteniük. Gondolj bele, mi is elmehetnénk, megölhetnénk magunkat, bármit csinálhatnánk, mi mégis itt ülünk, mert nincs semmink.

Beomgyuban mintha megtört volna valami: hirtelen felpattan, és rohanni kezd az utcán. Hallása eltompul, csak saját zihálását észleli, ahogy minden erejét felhasználva próbál minél messzebb jutni. Cipőtalpa erőteljesen csapódik a talajba minden egyes lépésnél, mely visszaverődik a házfalakról. Akármennyire is kimerültnek érzi magát, nem akar megállni.