Hazug külső|JiKook|BEFEJEZETT|

•[4]•

Az osztálytermemben ültem, teljesen egyedül voltam. Éppen az egereket itattam, mikor Jungkook lépett be a terembe. A keserves sírásom alább hagyott, amikor éreztem hogy megragadja a karomat. Azt hittem hosszú idő után újra segíteni akar. A levessel leborított felsőmre nézett, majd hírtelen nevetni kezdett.

-Úgy eszel mint egy állat.

-Nem igaz, te öntöttél le!

Ekkor erősebben szorított rá a karomra, nekem pedig újabb könnyek gyűltek a szemembe.

-Miért csinálod ezt?

S ekkor eleresztette a karomat. Minden alkalommal ugyan ezt kérdeztem tőle zokogva, akkor pedig általában szó nélkül eleresztett, vagy magyarázat nélkül tovább folytatta ellenem a hadjáratát. Sosem voltam képes hozzászokni azokhoz amiket velem tett...

Mihelyst vége lett az első órának, a kifelé igyekező tanár úr után indultam.

-Jimin! Az ebédlőben leszek! -Kiáltott utánam Hoseok.

-Ott találkozunk!

Egészen az irodáig követtem, majd mikor elfoglalta a helyét, végre volt alkalmam megszólítani.

-Jimin. Van valami gond? -Pillantott fel rám a székéből.

-Siyhuk tanár úr, el kell mondanom valamit. -Hajtottam le a fejemet. Bűntudatot éreztem. Ugyanis miután kiiratkoztam az iskolából, egyszer sem kerestem a tanár urat többé. Márpedig rengeteg mindent meg kellett volna köszönnöm neki. Többek között nem csak az iskolai életemet könnyítette meg, de még a magán életemet is amióta apa elhagyott minket.

-Hm? Máris gond van az első napodon? -Húzta el a száját lehangoltan.

-Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Itt mindenki...Nagyon kedves! -Összeszedtem a bátorságomat, majd gondolkodás nélkül kinyögtem. -Én Park Jimin vagyok.

A tanár úr értetlenül nézett rám, reménytelenül összezavarodva. De nem volt egyedül ezekkel az érzelmekkel ugyanis az én elmém is kusza volt.

-Ezt nem értem. -Vigyorodott el szórakozottan, ám ekkor hírtelen elsápadni látszott az arca. -AZ a Park Jimin?

-Igen tanár úr, ezt szerettem volna elmondani...

Felpattant a helyéről, majd szigorú tekintettel állt meg előttem. Tudtam mi fog történni  ha bevallom. Csalódni fog bennem, amiért többet nem kerestem a sok segítsége ellenére sem, most pedig van képem elé állni. Szégyenkezve hajtottam le a fejemet, azonban hírtelen két kart éreztem körém fonódni.

-Jimin! -Kiáltott fel. -Ugye minden rendben veled? Úgy lefogytál, talán megbetegedtél?

-Siyhuk bácsi... -Szöktek könnyek a szemembe. -Nagyon sajnálom hogy nem kerestem, de meg kellett változnom. Ahhoz pedig sok idő kellett.

-Ne szabadkozz! Had nézzelek. -Tolt el magától, majd tetőtől talpig végigmért. -Jimin te felnőttél!

-Igen, tudom! -Makogtam könnyes szemekkel. Csak ekkor vettem észre hogy a tanári kar kíváncsian fürkészett minket. Zavartan csendesültünk el, majd Siyhuk bácsi visszaült a helyére egy torokköszörülés után. -Mivel tehetném jóvá azt hogy szó nélkül eltűntem?

A tanár úr fülig pirulva hajtotta le a fejét, majd hosszas tanakodás után szólásra nyitotta a száját.

-Egy közös vacsorával az anyukáddal...

Egy halk kuncogás hagyta el a számat, majd bőszen bólogatni kezdtem. Siyhuk tanár úr akárhogy is leplezte, mindig próbált közelebb kerülni anyához. De akkoriban neki még túl friss volt a sebe amelyet apám ejtett rajta, így sosem engedte magához közelebb.

-A közeljövőben lehet róla szó. -Mosolyodtam el ravaszul.

-Hálás vagyok. -Bólogatott mosolyogva. Régebben akárhányszor beszélgettem vele, mindig jobb kedvre derített azzal hogy rettentően pozitív a személyisége. Szinte ragyogó. Pont ez kell anyának, és nekem is. -Lassan csengetnek, menj el előtte ebédelni. Figyelj oda az egészségedre, a túlzott fogyókúra megbetegíthet.

-Ne aggódjon, vitaminokban gazdag ételekkel táplálkozom. -Mosolyogva meghajoltam, majd kisétáltam az irodából ahol minden szem minket nézett.
Mihelyst kiléptem az ajtón, egy kemény mellkasba botlottam. Sziszegve húzódtam el, majd mikor az ismeretlenre pillantottam, elakadt a lélegzetem. Ugye nem hallgatott ki?

-Bocsánat...-Mondtam halkan, majd megpróbáltam kikerülni de elállta az utamat. -M-Mit akarsz?

-Nekem jöttél...

-Már bocsánatot kértem, mit akarsz még? -Felbátorodva néztem rá, kihozott a sodromból az új nyugodtan flegma viselkedésével.

-Kérj újra.

-Beléd meg mi ütött? -Sziszegtem összeszorított fogakkal, majd gyengéden meglöktem. -Szánalmas vagy...

Ki akartam kerülni, de erősen megragadta a csuklómat. Mérgesen pillantottam Jungkookra. Minden egyes nap eljátszotta velem ugyan ezt, amögé az ürügy mögé rejtőzve hogy ronda vagyok, azért teszi ezt. De nem, ennek a srácnak semmi sem szent. Most megváltoztam, mi oka lehet tovább bántani?

-Miért csinálod ezt? -Kérdeztem hitetlenkedve, s ekkor eleresztette a karomat. Hoseok éppen akkor szaladt oda hozzánk a többi fiúval az osztályból, s elhúztak Jungkook közeléből. Legszívesebben magamba roskadva sírtam volna...Egyesek szerint az első szerelem sosem múlik el, csak a részeddé válik. Mindig elgondolkodtam amikor ezt az idézetet hallottam. De most nem gondolkodásra késztet...Ezek a sorok rólam szólnak.

Remélem tetszett a rész, és nem csalódtatok! Holnap hozok új részt, de lehet hogy még ma be tudom fejezni ^^ addig is pápá:3