Ezeryardos tekintet (BNHA fanfiction)

2.Fejezet 4.Rész

A mérkőzés végül Midoriyáék győzelmével végződött, akiktől nem tudták megszerezni a 10 milliós fejpántot. Utánuk következett Todorokiék, Bakugoék és Ojiroék csapata, ilyen sorrendben. Én a csapatommal az ebédlőbe tartottam. Épp izgatottan boncolgatták a legutóbbi kör eseményeit. Úgy tűnt a végére mégis csak megjött a kedvük.

-... és amikor a végén Takeda leütötte Todorokit! Szerintem amiatt bukták a 10 milliós pántot. Most biztos nagyon ideges! -magyarázta Saitama.

Kissé elmosolyodtam.

-Reméljük, hogy így van, különben az egész értelmetlen volt.

Miután elvettük az adagjainkat, helyet foglaltunk egy asztalnál. "Már igazán ideje volt, ma még szinte semmit sem ettem." Ahogy ott ültünk, egyszer csak Kaminari tűnt fel, mellette egy alacsony sráccal, akinek lila bogyókból állt a haja.

-Takeda-kun, te megvesztél?! Mégis, hogy gondoltad, hogy csak úgy rátámadsz Todoroki-kunra?! Nem láttad mit csinált az egész fesztivál alatt?! Te tényleg ilyen ellenségeket akarsz magadnak?! -sipítozott a törpe.

-Ez talán egy kicsit erős kezdés volt, de igaza van. Én ott voltam Todoroki csapatában, és elég idegesnek tűnt, amikor nem szereztük meg az első helyet. Bár próbálta nem kimutatni. -tette hozzá Kaminari.

Én nyugodtan ettem tovább, miközben beszéltek. Mikor lenyeltem az utolsó falatot ami még a számban volt, válaszoltam.

-Egyrészről, nem igazán érdekel mit gondol rólam. Akárhogy is, pechje van. Ugyanis én nem jutottam tovább a tornára, úgyhogy kénytelen lesz máskorkitölteni rajtam a dühét.

-És arra nem gondolsz, hogy így rajtunk csattan majd az egész?! -vágott közbe Kaminari, aki szintúgy a döntősök közt volt. Figyelmen kívül hagyva őt folytattam.

-Másrészről pedig... te ki a franc vagy? -mutattam a lila hajúra. -Láttalak már korábban, de a nevedet nem tudom.

-A nevem Minoru Mineta! Osztálytársak vagyunk, mégis, hogy nem tudod?!

-Egyszerűen nem került szóba. -vontam meg a vállam. Ezek után a kettő arra jutott, elmondták amit akartak, úgyhogy visszamentek a többiekhez.

Az ebéd befejeztével feláltam az asztaltól, és szembefordultam a csapatommal.

-Hamarosan vissza kell térnünk az osztályainkhoz. Lehetséges, hogy nem látjuk egymást újra, szóval még most elmondom. -ekkor haptákba vágtam magam, és úgy folytattam -Eleinte kis hitem volt ebben a csapatban, de sikerült bebizonyítani, hogy tévedtem. Bátran küzdöttetek, és bár vesztettünk, de dicsőséges vereség volt, olyan amilyenekről a történelem könyvei zengnek dicsőítő ódákat. És jobb egy dicsőséges vereség, mint egy aljas győzelem.

A többiek már meg sem jegyezték, hogy megint túldramatizálom az eseményeket, csak mosolyogtak.

-I-izé, de ugye tudod, hogy a szabadidőnkben bármikor találkozhatunk? -vakargatta a fejét idegesen Keichi

-Óh... hát... ez igaz... khm, mindenesetre, adjuk meg a módját.

Erre felsorakoztak előttem, kihúzták magukat és szalutáltak. Példájukat követve, én is a fejemhez emeltem a kezem.

-Százados, Tizedes, Közlegény, öröm volt magukkal szolgálni!

Ismét az arénában álltunk. A pódium előtt összetömörülve vártuk, hogy kisorsolják a továbbjutó párokat. Ám egyszer csak Ojiro jelentkezett.