Ezeryardos tekintet (BNHA fanfiction)

3.Fejezet 2.Rész

Elérkezett a nap. Tél volt, lábszárig érő hó lepte a térséget, és ahogy leszállt az éj, a Nap aranyló sugarait pedig a misztikus holdvilág váltotta fel, fiú is készen állt. Eljött az idő, hogy maga mögött hagyja ezt a pokoli házat, és annak démonát akivel együtt élt. Nem, nem is démon. Túlságosan megvetette, mintsem hogy ilyen névvel illesse. Viszont tagadhatatlanul komoly fenyegetést jelentett rá a férfi, és ezt nem hagyhatta figyelmen kívül.

Óvatosan kihajtotta szobája ajtaját, és kinézett rajta a sötétségbe burkolózott házra. Nesztelen léptekkel indult a konyha irányába a korhadt, recsegős fapadlón, melynek már kitapasztalta csendes pontjait. Folyamatosan maga elé képzelte a ház belső terét, a bútorokat, a falakat, és az emlékképeket egyeztette azzal, hogy megítélése szerint hol járhat. Így navigált a végtelennek tűnő sötétségben, míg nem kezeivel érezte a fából készült konyhapult érdes tapintását. Kihúzta a fiókot, melyben az evőeszközöknek volt helye, ám meglepetten konstatálta, hogy késnek benne nyoma sincs. Többször átforgatta a villákat és kanalakat, de továbbra sem találta amit keresett. Nyugtalanság kezdett úrrá lenni rajta. Különösképp mikor realizálta, hogy egész addig az egymásnak ütköző fém evőeszközök halk csilingelése visszhangzott a néma házban. Ahogy erre gondolt, recsegést vélt hallani. Mintha valaki közeledne. Izmai megfeszültek, légzése szaporábbá vált, és a folyosóra meredt, miből nem látszott más csak az a másvilági feketeség, mi bármit rejthet magában, s amiből akármelyik pillanatban előléphet valaki. Vagy valami.

Így telt el öt perc. Tíz perc. A fiú továbbra sem mozdult. Már legalább húsz perce ácsorgott feszült mozdulatlansággal, mikor végre megnyugodott. A hang amit hallott, valószínűleg csak képzelet játéka volt. Most már inkább szégyellte magát. Milyen nevetséges, gondolta, hogy valaki, aki annyi mindent látott és megélt mint ő, így féljen egy egyszerű alkoholistától. Bár ugyanakkor be kellett ismernie, igen kiszolgáltatott helyzetben volt.

Visszapillantott a félig kilógó fiókra. A férfi nem is volt annyira ostoba mint gondolta. Összeszedte gondolatait, és nagy levegőt vett. Át kellett térnie a következő fázisra. Halkan elosont a másik hálószoba ajtajához. Tudta, hogy kulcsra van zárva, ezért nem is próbálkozott a kilinccsel, amivel amúgy is csak zajt csapott volna. Nadrágzsebéből előhúzta egy golyóstoll fém csiptetőjét és egy gombostűt, amit egykori anyja ütött-kopott varródobozából csent el. A tűnek meghajlította a végét, a csiptetőt elhajlította 90 fokban. Mindkét eszközt a zárhoz emelte. Visszaemlékezett egy korábbi alkalomra, mikor ilyet csinált. Emlékképek tömkelegei váltották egymást a fiú szeme előtt, mígnem megállt egynél. Tisztán látta maga előtt a jelenetet, ahogy két zárszedővel piszkál egy lakatot, érezte a zár szerkezetét, és a fémtűket ahogy a helyükre pattannak. Hallotta elméjének minden apró gondolatát, mikor valamit rosszul vagy jól csinált.

Igen, már pontosan tudta, hogyan lásson neki. Egy perc múlva már kattant is a zár, a fiú pedig finoman belökte az öreg faajtót, ami halknyikorgással kitárult, ezzel belátást nyújtva a szobába. Odabent a férfi nagyokat horkantva mélyen aludt, mintha nem is érezné az iszonyatos bűzt ami a levegőben terjengett. A takaró hanyagul hevert rajta, épphogy a fél testét lefedte. A fiú már rég nem járt itt, de pontosan emlékezett a szoba berendezésére, az ágy melletti éjjeliszekrényre, a falmenti komódra és a könyvespolcra, ahol leginkább csak üres üvegek és kacatok hevertek. Arra is emlékezett, hogy a férfi a fontosabb dolgait az éjjeliszekrényben tárolja.

Lassú, megfontolt lépésekkel haladt az alacsony fabútor felé. Egy nesz nélkül el is ért a szekrényig, nyugodtan tette meg az utolsó lépést, amit váratlanul egy elnyújtott, hangos recsegés követett. A fiú egyből mozdulatlanná dermedt, szemét a mellette fekvő férfire szegezte, úrrá lett rajta a korábbi érzés. De a férfi meg se mozdult. A fiú kihúzta a fiókot, amiben egy nyomógombos telefon és egy kulcs hevert néhány ruhadarabon. A kulcsot és a telefont gyorsan kikapta és már szaporán lépkedett is vissza a folyosóra. Ahogy a küszöbre ért, halk morgást hallott a háta mögül. Már nem tartotta sokra, de a biztonság kedvéért visszafordult. Ekkor a férfi hirtelen lerúgta magáról a takarót egyik lábával. A fiú szíve gyorsabban kezdett verni, mint azelőtt bármikor, és kész volt futni, bár tudta nincs hova menekülnie. Még ha időben ki is jutna a házból a kulcs segítségével, nem jutna messzire. Ám ekkor a férfi oldalára fordult és zavartalanul horkolt tovább, a megrémült gyermek nagy megnyugvására. Kilépett a szobából, és a falnak neki dőlve, kezét szája elé tartva nagyot sóhajtott, hangja meg-megremegett. Azt hitte akkor tényleg vége mindennek, próbálkozásai kudarcot vallanak, ámde most az ijedtséget remény és önbizalom váltotta fel. A kitapasztalt útvonalon keresztül eljutott a bejárati ajtóig. Az újonnan szerzett kulcsot beillesztette a zárba és elfordította. Ám a zár meg se mozdult. Újból kétség és tehetetlenség lett úrrá rajta, lehetetlennek tartotta, hogy újból visszamenjen a férfi szobájába és tovább keresgéljen. Ahogy egyre jobban pánikolt, úgy egyre kevésbé gondolkozott tisztán. Nem, ez nem ön maga. Ő nem szokott félni, nem szokott aggódni. Ő hideg fejjel véghez viszi amit kigondolt. És még ha egy nyolc éves teste és elméje korlátolta is ebben, ő túl büszke volt, hogy ezt bevallja magának. És ennek a makacs büszkeségnek hála megnyugodott és újból tisztán gondolkozott.