Ezeryardos tekintet (BNHA fanfiction)

1.Fejezet 2.Rész

Az első teszt az 50 méteres futás volt. Én egy nagydarab, több karú sráccal kerültem párba, aki leginkább egy polipra emlékeztetett. Milyen furcsa teremtmény. A jelzőhangra mind ketten elstartoltunk. 4,46 másodpercet futottam, a másik viszont méretéből adódóan eléggé lemaradt. Ezután volt még szorítóerő, helyből távolugrás, folyamatos oldallépés és kislabda dobás. A fizikai képességeimnek hála egész jól szerepeltem mindegyiken, bár sehol sem értem el kimagasló eredményt. Viszont valaki más felkeltette a figyelmemet. A zöld hajú fiú, aki éppen a dobó körben állt elég gyatrán teljesített a korábbi feladatokban és nem láttam, hogy bármilyen képességet használt volna. Lehetséges volna,... hogy ő is képesség nélküli?

Felállt dobó pozícióba, már készült eldobni, mikor Aizawa haja és sála hirtelen lebegni kezdett, a zöld hajú fiú pedig mindössze 46 métert dobott. Aizawa közelebb ment hozzá és mondott neki valamit, amitől a fiú teljesen lesokkolt. Egy darabig gondolkozott, majd elhajította a labdát, ami ezúttal kilőtt az égbe, mindenki döbbenetére. 705,3 méter. Ezek szerint rosszul ítéltem meg. De eddig vajon miért nem használta az erejét? Akkor vettem észre, hogy az egyik ujja teljesen felduzzadt. Úgy tűnik a teste nem bírja a képessége erejét.

-HÉ! Deku! Áruld el, hogy mi folyik itt! Te mocskos féreg!- rontott neki Bakugo. Szóval a zöld hajút Dekunak hívják. Elég hülye név. De vajon mi baja van vele Bakugonak? Valami nem stimmel ezzel az egésszel. Aizawa elkapta őt a sáljával mielőtt közel érhetett volna Dekuhoz.

-Egek! Ne kényszerítsetek rá, hogy újra és újra használjam a képességemet! Kiszárítja a szemeimet! 

Végül már csak a felülés, az ülve nyújtás és a hosszútáv futás maradt hátra. Ezután következett az eredmény hirdetés. Én ötödikként végeztem. Egész jó. Az utolsó pedig... Midoriya Izuku. Az meg ki a franc?

 Aizawa egyszer csak bezárta a hologrammot.

- Csak hazudtam, hogy ki lesz csapva valaki, így kihoztátok a maximumot a képességeitekből.

Szerintem csak meghátrált az utolsó pillanatban. Nem sokkal ezután haza engedtek minket. "Hála az égnek! Elég kemény volt ezt az egészet éhgyomorral végigcsinálni. Már alig várom, hogy hazaérjek és egyek. Na meg aludjak." Felhívtam Horatiot, hogy jöjjön értem az autóval. Ahogy a kapu előtt vártam, láttam Dekut, Iidat és a kerekfejű lányt kijönni rajta. Valószínűleg az állomás felé tartanak. "Milyen rossz is lehet nekik, a tömegközlekedés nyomorával kell bajlódniuk, míg engem haza furikáznak." gondoltam önelégülten. Habár... nekik nem egy óra az oda vissza út. Sóhajtottam egyet és  összeroskadtam a fal előtt. Elővettem egy könyvet, és olvasni kezdtem amíg Horatio-ra vártam. Körülbelül fél óra múlva egy ismerős dudálásra kaptam fel a fejem. Eltettem a könyvet, majd feláltam és beültem az autóba.

-Milyen volt az első napja, ha szabad kérdeznem, Uram?

-Fárasztó. Ráadásul ma még nem is ettem. Induljunk vissza birtokra!- zártam rövidre. A komornyik egy szó nélkül beletaposott a gázba, és már indultunk is. Az ablakon keresztül figyeltem, ahogy elhagyjuk a várost, majd a fákkal tűzdelt úton egyszer csak elérjük a kúriát.

-Megérkeztünk, Uram!- nyitotta ki nekem az ajtót Horatio. Beléptünk a kastélyba, a komornyik pedig hozzá is látott az ebéd készítéséhez, míg én felmentem a dolgozó szobámba. Leültem a számítógéphez és elvégeztem az általános teendőimet. Valamivel később megszólalt a csengő, jelezve, hogy elkészült az ebédem. Miután azzal végeztem, felmentem a szobámba és lefeküdtem az ágyamra. Holnapig már fel sem akarok kelni.

Mikor kinyitottam a szemem egy lövészárokban voltam. Én is és a körülöttem lévők is I. világháborús katonai ruhákban voltak. Puska dörrgés, robbanások, kiáltások minden irányból. Megannyi zaj, kép, és szag keveredik. Az agyad annyi ingert kap, hogy azt hiszed beleőrülsz. Egy sebesült lábú társamat vonszolom magammal, egyik kezemben egy pisztollyal. Már látom a bunker bejáratát. Egyszer csak egy robbanás elrepít. Cseng a fülem, szédülök, alig látok valamit magam körül. Kitapogatom társam kezét, és már vonszolnám tovább, de akkor látom, hogy teste alsó része leszakadt. De nem engedem el a kezét, csak húzom tovább. A bunker bejáratában egy-két ember áll. "Gyere már!" kiálltják, "Hagydd ott!" kiálltják. Lassan elengedem a kezét, miközben rémült szemekkel figyelem a testet, majd futni kezdek. Golyók süvítenek el a fejem mellett, de csak futok tovább. Elérem a bunker sötét bejáratát és beesem rajta. A hirtelen fényviszony változástól nem látok semmit. Mikor kitisztul a látásom, egy angliai kikötőben állok. Rakodó munkásnak öltözött alakok cipelnek fel ládákat egy hajóra.  A kikötői lámpa gyér világítása éppen csak annyi fényt ad, hogy a munkások lássanak. A sötétből egyszer csak valami fényes közelít. Előlép egy viktoriánus korabeli rendőr, egyik kezében egy lámpást tart. "Hé! Mit csinálnak?" kiálltja. Én előveszem a revolverem és rászegezem. Remegő ujjal, de meghúzom a ravaszt. A fegyver nem ad ki hangot, viszont ahogy elsül, mögöttem tüzijáték lő fel az égbe, csak annak a hangja hallatszik, a rendőr pedig holtan terül el. Közelebb lépek, de a test már sehol, helyette egy fénykép hever a földön képkeretben. Felveszem a földről a jobb kezemmel. A kép egy családot ábrázol. Apa, anya, és két gyerek. Az apa helyét átütötte egy lövedék, ami miatt megrepedt az üveg. Egyszer csak valami meleget érzek a jobb kezemen. Elejtem a képet, és akkor veszem észre, hogy ahol megfogtam, a kezem nyomán véres lett. Ekkor a jobbomra pillantok, és látom, hogy egy köteg pénzt tartok a markomban, de a tenyeremről vér folyik. 

Ekkor felébredtem. Kint még sötét volt. Az órámra pillantottam, ami hajnali négyet mutatott. Egyszer csak felfigyeltem  valami furcsára. A remegő jobb kezemet bámultam.