Ezeryardos tekintet (BNHA fanfiction)

1.Fejezet Bónusz

Már egy hét telt el a támadás óta. Ez idő alatt megtudtuk, hogy készülnünk kell az idei sportfesztiválra. Ez egy Japánban igen népszerű esemény, amit az egész országban közvetítenek. Gyakorlatilag leváltotta az olimpiát.

"Évente egy, összesen három lehetőségetek lesz rá. Ha tényleg hősök akartok lenni, ez lehet az ugródeszkátok. Úgyhogy vegyétek komolyan és készüljetek!" idéztem fel Aizawa szavait. Nem tarok igényt a profi hősök figyelmére, viszont ez a rendezvény szórakoztatónak ígérkezik.

Péntek délután volt, épp hazafelé indultam.

-Takeda-kun! Várj!

Uraraka, Iida és Midoriya közeledtek felém.

-Takeda-kun, mivel már mindannyiónkat kikészít ez a sok készülés a fesztiválra, úgy gondultuk elmehetnénk együtt valamerre a városba! Ugye te is velünk tartasz? -kérdezte izgatottan Uraraka.

-Nos nincs semmi dolgom a hétvégére, szóval...

-Nagyszerű! Akkor holnap tízkor a megállóban. -vágott közbe Uraraka. -Nekünk viszont indul a vonatunk! Majd találkozunk! -és már húzta is magával a másik kettőt.

-Várj, Uraraka-san! Nem támadhatsz le csak így embereket, és hagyhatod őket fapofánál! Ez illetlenség! HÉ! Ne használd rajtunk a képességed! Ez szabály ellenes! -kiabált Iida, amint Uraraka -mint két lufit- húzta magával a két fiút.

Úgy tűnik esélyt sem akart nekem hagyni, hogy elutasítsam. Nagyot sóhajtottam és elindultam a kapunál várakozó autóhoz.

Aznap este a másnapon gondolkoztam. "Remélem nem akar rászedni semmi hülyeségre." Lefeküdtem az ágyamba, és hamar el is nyomott az álom.

Mikor kinyitottam a szemem, már másnap reggel volt. Belenéztem a tükörbe, ahonnan egy barna szempár nézett vissza rám. Sötét öltöny nadrágot és egy régi módi szürke zakót vettem fel, mellé fehér inget és sötét barna mellényt. Végül egy fekete nyakkendőt kötöttem a nyakam köré. Zsebórámat mellényzsebembe csúsztattam és már indultam is. Néhány perc séta után oda is értem a megállóhoz, ahol a többiek már vártak rám. Köszöntünk egymásnak, és Uraraka vezetésével elindultunk ismeretlen úticélunk felé. Egyszer csak egy kereszteződés szegte utunkat.

-Ugyan, gyertek már, sohasem érünk oda! -szaladt előre vidáman Uraraka.

-Várj, Uraraka-san! Még piros a lámpa! -kiabált Iida, de hiába. Hirtelen egy fehér kamion tűnt fel a semmiből. Már nem tudott volna időben lefékezni. Mind ijedten néztek. Én Urarakához rohantam és arréb löktem, mikor a kamion már centikre volt.

"Úgy tűnik most meghalok. De lehetett volna rosszabb."

Minden elsötétült. Egy nagy, üres teremben találtam magam. Előttem egy női alak ült egy széken. "Várjunk, ennek nem így kéne lennie!"

-Üdv, Takeda-kun! Mostanra már biztosan te is tudod, de meghaltál. De mivel megmentetted azt a lányt, egy lehetőséget kapsz tőlem. Újraéledhetsz egy másik világban, ahol a mágia és a természet feletti épp oly megszokott mint a fűszálak a legelőkön. -mondta nyugodt, kedves hangon.

-Elfogadom, de várjon! Még egy csomó kérdésem van!

-Ezekre sajnos már nincs időd. -mondta, mire fénnyalábok törtek fel alólam.

Egy mezőn ébredtem. Középkori ruhában voltam. A távolban egy falut véltem felfedezni, így hát arra vettem az irányt. Mikor beértem, minden féle különös lények jöttek szembe velem az utcákon. Ami még furcsa volt, hogy bár mindenhol egy számomra ismeretlen írást használtak, értettem mi áll rajtuk. Videójátékos tapasztalaimnak hála természetesen tudtam, hogyan éljek túl egy ilyen világban, és mit kéne tennem, szóval meg is kerestem a helyi fogadót. Ahogy sejtettem, rengeteg kalandor gyűlt itt össze. Már csak társakat kell szereznem, akik elkísérnek kalandjaimon. Ki is raktam egy hirdetést. Nagy sajnálatomra, csak egy haszontalan papnő, egy ügyetlen lovag, és egy aranyos varázsló lány jelentkezett, aki túl hamar elhasználta az energiáját. Bár reménytelen csapatnak tűnt, valamiért így is rengeteg kalandban vettünk részt, és csomó erős ellenfelet győztünk le, mind e mellett egymáshoz is közelebb kerültünk. Egyik kalandunk egy másik városba vezetett. A lovag és a papnő elmentek felfedezni a várost, míg mi többiek a szállásunkon maradtunk. 

Épp az ágyamon pihentem, mikor kinyílt az ajtó, és a varázsló lány jött be rajta.

-Öhm... Segíthetek valamiben?

A lány nem válaszolt csak közelebb jött, és odafeküdt mellém.

-Takeda-kun, egy ideje már gondolkoztam ezen, de nem tudtam, hogy mondjam el...

Várjunk, most az történik amire gondolok?! Kezdett melegem lenni. A lány rám emelte aranyos tekintetét, miközben megvilágította a holdfény.

-Amikor először bevettél a csapatodba, nagyon örültem, hogy végre igazi bajtársakra leltem. De idővel rájöttem, hogy ennél többet érzek irántatok, irántad. -közelebb hajolt és mosolygott -Takeda-kun, én szeBRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRR!!!!

Kinyitottam a szemem. A szobámban voltam. Mellettem a vekker esze-veszetten rikácsolt. Felvettem az éjjeli szekrényről, és ahogy a kezembe vettem, megrepedt a számlapját takaró üveg.

-A PICSÁBA MÁÁÁÁÁÁÁR!!!! -ordítottam miközben teljes erőmből hozzávágtam a velem szemben lévő falhoz. A szerkezet ripityára tört. Miután kifújtam magam kimásztam az ágymból. A tükörből egy dühös, szürke szempár figyelt. Egy kék farmert vettem fel, szürke inggel és barna dzsekivel.

"Meg akarok halni." ez járt a fejembe, még akkor is amikor már Midoriyáékkal találkoztam. Az ilyen álmok emlékeztetnek milyen szar az élet. Bár csak tényleg elcsapna Truck-kun.

A többiekkel csak sétáltunk és beszélgettünk, illetve én nagyrészt csak hallgatóság voltam. Úton hazafelé még egy fagylaltozóba is beugrottunk. Egyszer csak egy piros lámpás kereszteződéshez értünk.

-Úgy se jön senki! Menjünk át! -szólt Uraraka és már ment is. Egy pillanatra felcsillant a szemem. Az útra néztem, és...

Semmi. Sehol egy lélek.

Aznap este sírtam.