Ezeryardos tekintet (BNHA fanfiction)

1.Fejezet 1.Rész

A telefonom ébresztőjére kelltem. Valamiért az összes fanfiction így kezdődik. Megmosakodtam és felöltöztem. Lementem a konyhába, felkaptam egy piritóst és már indultam is az új iskolámba, ugyanis ez az első napom. A pirítóssal a számban rohantam végig a városon, egészen a hatalmas iskola kapuig. "Vajon milyen lesz az osztályom?"Tűnődtem magamban ahogy beléptem az épületbe. Hamar oda is értem az osztályterem ajtajához. Ahogy beléptem mindenki rámszegezte tekintetét. Többen körbe is álltak, de az arcukat valahogy egyiküknek sem láttam. 

-Szia én ...... vagyok! És te?

-Neked mi a képességed?

-Nahát Takeda-san, milyen menő vagy!

-Ugye leszünk barátok?

Ezek és ezekhez hasonló kérdések és dicséretek hangzottak el felém. Ez tényleg olyan mintha egy fanfictionben lennék! Áradozásukat egy folyamatos csipogás szakította félbe.

Lassan kinyitottam a szemem. A plafonomat bámultam. A magasba emeltem a balomat és nagy lendülettel rácsaptam a mellettem sípoló ébresztő órára. Mielőtt végleg megadta volna magát még annyit írt ki: 7:16. "Na baszki... elfogok késni. Ráadásul egy új ébresztő is kell."

Belenéztem a tükörbe, mire egy élettelen szempár nézett vissza rám. Még mindig szarul nézek ki. Komótosan felhúztam az új egyenruhámat és a belső zsebébe csúsztattam a laposüvegemet, majd megindultam az étkezőbe. A reggeli teámnak nyoma sincs. "Fura, Horatio mindig időre kikészíti. Valami nincs rendben. Ugyan, biztos csak feltűnt neki, hogy kések és félt, hogy kihűl. Igen, egész biztosan ez történt." 

"Körülbelül 7 perce keltem, az első óra 8-kor kezdődik és legalább fél óra beérni a városba. Ha sietek még sikerülhet." Horatio-ért kiáltottam. Horatio nyugodtan lebaktatott az emeletről. Már idős volt, ősz haja a feje búbján szinte teljesen kihullott, a maradékot oldalra fésülte, hogy eltakarja a kopasz foltot. Bajsza színe megegyezett a hajával, valamint a régi korok komornyikjaira jellemző egyenruhát hordott. Mellényzsebébe egy láncon lógó, ezüst zsebóra volt csúsztatva.

-Igen uram?-kérdezte udvarias hangnemben a komornyik.

-Indítsa az autót Horatio, indulunk!- válaszoltam sürgetően.

-Máris?- itt egy kicsit meghökkent.

-Hogy hogy máris? Már rég el kellett volna indulnunk!- mondtam mintha épp most tette volna fel a világ legostobább kérdését. Láttam, hogy értetlenkedik valami miatt, de jó komornyik módjára nem szólt, csak elindult a garázs irányába. Valami nincs rendben.

Horatio kinyitotta nekem a fekete Daimler DR450 hátsó ajtaját, majd miután beültem, ő is elfoglalta helyét a volán mögött.  Ahogy elhagytuk a kúriát, elkezdtem számolni a perceket. Út közben az ablakon bámultam kifelé. Eleinte fák és mezők mellett haladtunk el, majd ezeket lassan felváltották a magas épületek és hirdető táblák. Az egyik ilyen tábla egy idős hölgyet ábrázolt, amint egy pisztolyt húz elő retiküljéből. Alatta a következő felirat volt olvasható: "Ne várjon a segítségre! Legyen a saját hőse!", mellette a fegyvert gyártó cég logója.

Végül 34 perc alatt értünk az iskola kék kapuja elé. Gyorsan kipattantam az autóból és intettem Horationak, aki azon nyomban el is tűnt az autóval. Nem hibáztatom, sok dolga van. Viszont valami más felkeltette a figyelmemet. Sehol egy lélek. Igaz, a legtöbben már megérkeztek, de csak nem én vagyok az egyetlen késő?! Valami nincs rendben.

Végig mentem a gyanúsan csendes folyosókon, mígnem elértem egy hatalmas ajtóhoz, amire 1 A volt felírva óriási, piros betűkkel. Megragadtam a kilincset. Eljött az idő. "Vajon oda lesznek értem mint az álmomban, vagy örökké különcnek fognak tartani, vagy csak szimplán tojnak majd a fejemre? Igazából, bármelyikkel megelégszem." Lenyomtam a foggantyút, ééés......