Novellák

Mindenütt

  A kisgyermek hangosan felsírt, oly hangosan, hogy az már sokkal inkább kimerítette a színtiszta, magas frekvenciájú bömbölés fogalmát. Senki nem volt ehhez hozzászokva itt. Üvöltése áthatolt a levegő hűvös, tömör közegén, s alapjaiban rengette meg e csendes hely eddig nyugalmas atmoszféráját. Édesanyja – fekete ballonkabátba burkolózó nő; haja fakó barna, arca sápadt, szemei tele sajnálattal, riadtsággal, és tehetetlenséggel, igen, tehetetlenséggel – szüntelen s hasztalan igyekezett csitítgatni őt. Nem voltak egyedül. Nem voltunk egyedül. Egy idős, görnyedt hátú asszony a szomszéd sírhoz nehézkesen lehajolva öntözte a földhalmon nyíló árvácskákat, apró, vizenyős szemeivel oda-odapillantgatva a hangszálait végletekig megerőltető kisgyermek felé; távolabb egy idősbödő, méltóságteljes házaspár állt egymásba karolva egy gránitsír felett: arcukon komor kifejezés, tartásuk egyenes, tekintetük szilárdan egy pontba szegezve. Olyan emberek, akik nem hagyták, hogy a vállukra nehezedő végtelen súly elgörbítse őket; helyette a szívükön viselték, odabent, legbelül, s csak a kabátujjukból kinyúló, hűvös kezük, mellyel egymás kezét fogták, árulkodott a bennük lezajló sziklaomlásról.
  Mert a gyász sziklaomlás. Mindig az. Akkor is, ha csendes, néma, s az ember a legbelül, a lelkében hangtalanul zuhanó sziklák és süvítő szélnek kívülről semmi jelét nem adja; akkor is, ha már ő maga is megadta magát a letargikus belenyugvásnak, s neki magának sincs fogalma róla, hogy még mindig sziklaomlást idéz benne elő, ha valakire rágondol, vagy ha bámul egy földhalmot, egy sírkövet, egy keresztet – bármit, ami elrejti előle azt, aki eddig fontos volt számára.
  Az ember soha nem tanul meg gyászolni; nem tanulja meg, hogyan kell helyesen csinálni azt. Nem lehet. Az egyetlen, amit megtanulhat, az az, hogy hogyan éljen együtt a gyásszal. És a sziklaomlás talán idővel elnémul, észrevétlenné válik, ám a gyász nem múlik el, akkor sem, ha sok-sok év, évtized homályába vész. Oly mélyen beleivódik az ember szívébe, miképp a föld issza magába a vizet; beleépül a sejtjeibe, ott rejlik minden egyes tétova szívdobbanásában.
  Nehéz az embernek elképzelni, hogy egy pöttöm kisgyermekbe akkora erő beleférhet, melyet ez a kisfiú az üvöltésbe ölt. Nem a gyász szólt belőle, nem, ő még nem fogta fel, hogy az mit is jelent. Bizonyára csak nyugtalanította a temető csendes, mégis súlyos, gyásszal, titkokkal, gondolatokkal, fájdalommal és elsuttogott ígéretekkel teli csendje.
  A temető él. Mindig is élt; maga egy élő, lélegző, lüktető organizmus. Én már csak tudom.
  Az édesanya sietve elrendezte a virágokat a kősíron, mely előtt álltak, némán keresztet vetett, majd toporzékoló kisfiát kézen fogva, sietős léptekkel a temető kijárata felé indult. Hamarosan elhalkult, eltompult a gyereksírás, s csak maradt a néma, egyszerre élettel és halállal teli csend.
  Amott két fiatal kamaszlány sétált a sírkövek között, egymásba karolva, kibontott hajukba s vékony kabátjukba bele-belekapott a szél. Egy-egy szál virágot szorongatva odaléptek egy sírhoz, majd halványan egymásra mosolyogva beletették azokat egy vázába. Az idősasszony közben befejezte az öntözést; most megigazgatott egy pár virágot a kőből készült vázában, majd öreg, göcsörtös ujjaival reszketegen végigsimította a névtáblát, melyen az idő vasfogának kérlelhetetlen pusztításaképp már csak alig-alig volt kivehető a név, amely rajta állt. Aztán nagyot sóhajtott – idáig éreztem s hallottam a mély, teljes tüdejéből jövő sóhaját, és sokáig minden, minden azt visszhangozta körülöttem –, s görnyedve megkapaszkodott a sírban, mielőtt elindult volna hazafelé. Lassan poroszkált végig a temető kavicsos útján, a hatalmas, terebélyes diófák árnyai alatt; reszkető kezeinek egyikében a járóbotjával, a másikban a kannát szorongatva, oly görcsösen, mint ahogy az emlékeibe is kapaszkodott.
  Nemsoká egy másik idős asszony lépett be a vaskapun; alacsony, telt, elegáns fekete szövetkabátos hölgy, lassú, elmélázó léptekkel sétálva végig a parcellák között, kezében néhány szál virágot szorongatva. Ő nem görnyedt meg a súlytól, melyet az eltelő hosszú évek pakoltak vállára; tekintete komor volt, elszánt, keskeny ajkait összeszorította, ahogy szüntelenül igyekezett egy sír felé, a korához képest meglehetősen ruganyos, kimért léptekkel. Friss nyughely volt az, amely előtt megállt. Még körülfonta megannyi fehér szalag, melyeket meglobogtatott a szél, s tömérdek szép és csúnya koszorú fedte. Kicsiny sír volt; oly kicsiny, hogy szerényen elbújt a tetejére halmozott koszorúk és szalagok tömkelege alatt. Egy gyermek sírja volt.
  Mindig is a gyermeksírokat tartottam a legszomorúbbnak. Oly kicsiny, törékeny testeket rejtenek ők a szemlélődők tekintete elől, melyeket túlságosan korán ért el a végzet; melyek még nem álltak volna készen arra, hogy az enyészetté váljanak. Habár készen lehet állni erre valaha is? A sok súlyos, csenddel s örökkévalósággal átszőtt évtized, melyeket mélabús létemmel eltöltöttem itt, ebben a temetőben, eddig még nem hozott választ nekem erre a kérdésre. De talán vannak olyan kérdések, melyekre nem is létezik egyetlen általános, igaz válasz.
  Az én sírkövem már régóta megkopott, s benőtte a fű, a páfrány, a vadvirágok. Én szeretem így. Régen, mikor még a földi lét síkjában éltem oszlásra ítélt porhüvelyemben, mindig is szomorúnak tartottam, ha elvadult, gondozatlan sírokkal találtam szembe magam – ám azóta rájöttem, hogy akkor legszebb számomra egy sírhely, ha már elkezdte beinni, magába vonni őt a természet. Otthonaként fogadja őt, s szerető karjaival átöleli, védelmezi őt. Így kell lennie. Szóval szeretek itt üldögélni, elmélázva olyan dolgokon, melyek földi emberekben talán fel sem merülnek, hisz lefoglalják őket ügyes-bajos kis földi dolgaik.
  De én most már mindenhol ott vagyok. Ott vagyok a fák lombjai közt susogó szélben, a temetőben növő fűszálak és vadvirágok minden tétova rebbenésében, az ég végtelen vásznán tovaúszó felhőkben; ott vagyok a gyászoló emberek kósza könnycseppjeiben és nehéz lélegzetvételeiben, a sírkövek rideg mozdulatlanságában, a pirkadatok s alkonyatok sokaságában, amikor kiömlik az égre az angyalok festékpalettája. Akkor van legközelebb a föld és az ég. Akkor érzem legerősebben a földi lét nyomait magamon, pedig ó, hol vagyok én már? Nem vagyok egész, hisz szétszóródtam, s mindent, mindenhonnan egyszerre érzek, hallok s látok, ám mindezen érzékek felélesedve, furcsán, nem evilági módon működnek már. S az ember – vagy a lélek, vagy az entitás, akármely elnevezés is válik valóssá ilyenkor – egyszer csak azt veszi észre, hogy elkezd mindent megérteni. Egyre kevesebb az olyan kérdés, melyekre nem lel választ, s egyre több az olyan dolog, melyre rádöbben, holott azelőtt még fogalma sem volt róla, hogy nem tudja.
  Az idős, méltóságteljes hölgy elhagyta a temetőt. Szipogott, s éreztem az ereiben lüktető vérét, szívének minden egyes dobbanását; élesen hatolt át lényemnek szféráján a gyász súlyos meteorköve, melyet őbenne éreztem. De tartotta magát; egyenletes, megfontolt léptekkel haladt kifelé, bár kissé lassabban és tétovábban, mint ahogyan betért ide. Ilyenek az emberek. Könnyen jönnek, de nehezebben távoznak.
  Én pedig nem fogok már távozni sohasem. Örökké itt fogok üldögélni saját kis sírhalmomon, melyen az anyatermészet áldásain kívül díszelgett még egy kőváza is, megtelve pár nagyon-nagyon régi, nagyon-nagyon kókadt virág maradványával. Megcibálta már őket megannyi szél, elfonnyasztotta megannyi zápor, s a tétován elröppenő időtlen örökkévalóságok alatt már holmi amorf virág-holttestekké váltak inkább. De az enyémek voltak. Az a személy hozta nekem őket, még valamikor, nagyon régen, akit a legjobban szerettem. S aki most már ki tudja, hol, s merre jár... Talán egyszer összetalálkozom még vele a végtelen idő valamely örökkévalóságában, vagy talán soha többé nem láthatom őt sem földi, sem hozzám hasonló képében sem. Nem reménykedem semmiben; a remény a földieknek való. Itt már csak tudás van, meg fél-tudás, meg lassan bizonyossággá érő sejtelmek.
  Szóval, itt maradok. Én vagyok már ez a temető, én vagyok egyszerre minden és semmi sem.
  Ez az otthonom, ez a halálom utáni birodalmam, melynek azonban nem ura, hanem szerves része vagyok. Feloldódtam, s mégis egészben maradtam, meghaltam, s mégis életben vagyok; itt létezem, és közben talán mégsem vagyok sehol.