Novellák

A lány a tükörben

A tükörbe nézett. Azon tűnődött, mit lát. Egy lányt, sápadt, beesett arccal, karikás szemekkel, melyek még ki is vörösödtek a sírástól, arcára száradt könnyekkel, cserepes ajkakkal. Lehunyta a szemét.
– Ki vagy te? – kérdezte halkan a tükörképétől. – Ismerlek én egyáltalán? Ismersz te engem? Ha te én vagy, el tudod nekem mondani, hogy... hol rontottam el?
A tükörbeli lány ajka egyszerre mozdult vele, egyszerre mosolyodott el keserűen, egyszerre hunyta le a szemét.
– Értem – mondta. – Te is bolondnak tartasz, amiért magamban beszélek. Magamban? Szóval biztos, hogy én te vagyok? Te én vagy? Úgy érzem, darabokra szaggatnak a gondolataim. A foszlányaim eltűnnek az éterben... Szép lassan el fogok fogyni. Tágul bennem az üresség, tudod? Bárcsak elmenekülhetnék... El, messzire, saját magam elől. – Reszketegen felsóhajtott, s érezte, hogy ismét könnyekkel telik meg a szeme. – Legyünk barátok, jó? Éreznem kell, érezni akarom, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Velem maradsz, ugye? Te... legalább te ne hagyj el, kérlek...
Ismét lehunyta a szemét, mintha ezzel gátat szabhatna a könnyeinek.
A kórterem fürdőszobájának kórházszaga volt. Örült, hogy egyedül kapott egy szobát; nem lett volna képes osztozni egy helyiségen olyan emberekkel, kiknek sápadt, halálhoz közeli ábrázatán saját magát látná visszatükröződni; akik folyton csak a közelgő sorsára emlékezteték. Nem mintha így képes lenne akár egy percig is elfelejteni, hogy mi vár rá.
– Mondd, fájdalmas lesz a halál? – kérdezte a tükörképtől. Rezzenéstelen arccal figyelte egymást a két arc, s egy percre néma, súlyos csend telepedett a kis fürdőszobára. – Legalább te ne hagyj engem egyedül. Velem leszel, amikor elmegyek? Senki nem értheti ezt meg... Ó, Istenem, senki! Tudod, milyen érzés rettegni attól, hogy valahol, fent talán már elkezdték visszaszámolni a napokat, amíg még élsz? Tudod, milyen érzés látni az orvosok, a nővérek szemében a sajnálatot? Gyűlölöm, ha szánnak! – Hangja megremegett. Hátát a hideg csempének vetette. – Kihez beszélek éppen? – kérdezte újból a tükörbeli lánytól. – Talán egy kicsit tényleg egyek vagyunk. Vagy talán teljesen. Ki tudja? Nem is számít. Azt hiszem, te testesíted meg azt az énemet, amelyik még képtelen elfogadni azt, ami vár rá. A halált. Hű, hátborzongató így kimondani, nem? – Keserédes mosoly ült ki az ajkaira.
Hátát a csempének szorítva lassan lecsúszott a földre. Még mindig folytak a könnyei.
– Hamarosan eljön majd a nap, amikor kiapadnak a könnycsatornáim, örökre – mondta halkan, csak úgy maga elé. – Nem tudom, mit tegyek... – Újra felállt, megtámaszkodva a mosdókagylóban, belebámulva a tükörképe barna szemeibe. – Mit tegyek? Kezdjem el gyászolni magam? Az életem? Á, hisz megteszik azt helyettem a családtagjaim is. Minden alkalommal, amikor eljönnek, már látom a szemükben a gyászt. Ami fáj, tudod? Olyan, mintha ők már halottként tekintetének rám! El tudod ezt képzelni, mennyire fáj? – kérdezte elcsukló hangon. – Legszívesebben a képükbe üvölteném, hogy még élek... még életben vagyok. Még kicseszettül lélegzem, tudod?! És dobog még a szerencsétlen kis szívem a mellkasüregemben, a bordáim cellájába zárva... Talán örül majd, ha végre kiszabadulhat onnan; vagy talán nem. Talán sír majd utánam ő is.
Hallotta, hogy kinyílik a kórterem ajtaja, majd egy hangot is, amely őt szólongatta. Az egyik ápolónő volt az.
– Doris! Hahó, a mosdóban vagy?
– Igen – szólt ki gyorsan.
– Meg kell mérnem a vérnyomásodat, Doris.
– Máris megyek – ígérte. – Doris... – ismételte a tükörképének, immár suttogóra fogva a hangját. – Ez a nevem hát. A nevünk. A név, amelyről hamarosan már csak az emlékem jut majd eszébe azoknak, akik szerettek. Tudod... talán önzőségnek hangzik, de egy kicsit örülök, hogy én megyek el. Hogy nem én vagyok az, aki gyászol, hanem épp az, akit gyászolnak. – Felsóhajtott. – Még mindig nem tudom teljesen, kit látok ebben a tükörben... De ami még aggasztóbb, hogy azt hiszem, szép lassan megölnek a gondolataim. Megölöm magam a gondolataimmal. Ezért hát... talán nekem kéne megölnöm a gondolataimat. Az emlékemet úgysem leszek képes. Egy gyilkos az, aki visszanéz rám a tükörből? Talán ez is önzőségnek hangzik, de nem szeretném, hogy a szeretteim elfeledkezzenek rólam... hogy meghaljon az emlékem. Talán így egy kicsit élhetek még, ameddig emlékeznek rám. Talán nem halok meg teljesen... – Már csak egészen hangtalanul suttogta a szavakat.
– Doris! – A nővér kopogott a fürdőszoba ajtaján. – Doris, minden rendben? Jól érzed magad?
– Hát az túlzás – jegyezte meg a tükörképének fanyar mosollyal. – Hát akkor... most mennem kell. Még nem örökre szól a búcsú – mosolyodott el. – Legalábbis merem remélni. Jöjjön hát az a vérnyomásmérés. Addig is... Isten veled, Lány a tükörben. Remélem, nem tűnsz majd el, ha visszajövök. Hisz megígérted, hogy örökké velem maradsz... – suttogta, mielőtt elfordította volna a kulcsot a zárban, és kilépett volna az ajtón.

_ _ _ _

(Set It Off - Killer in the mirror)