Novellák

Életben

  Az üresség nő, egyre csak nő. Azon tűnődtem, vajon el lehet-e így fogyni. Hogy a bensődben egyre csak tágul a kongó üresség. Vajon eléri majd a sejtjeimet, és felemészti őket, ahogy szép lassan a lelkemmel is teszi? Vajon meg lehet így halni? Egyáltalán életben vagyok még? Már-már a kétségbeesés határán állva kaptam a csuklómhoz, és ujjammal kitapintottam az ütőerem. Lüktet. Élek. Még élek.
  Ajkaimat remegő sóhaj hagyta el. Megérkezett a busz. Feleszméltem, s a nyíló ajtókhoz toluló emberek között én is felszállni igyekeztem. Előreengedtem egy idős hölgyet, aki hálásan rám mosolygott. Viszonoztam a gesztust, ám féltem, csak egy erőtlen műmosolyra futotta tőlem. Hát ilyenné válok? Már a mosolyom sem őszinte? Már csak üresség van mögötte, sajgó, fájó hiány, egy boldog lélek hiánya? Ezzé válok?
  Nem. Összeszorítottam a számat, miközben felléptem a kis lépcsőn, és fogalmam sincs, mikor nyitottam ki újra, hogy odamotyogjak egy köszönést a fáradt szemű, szigorú arcú buszsofőrnek. Nem lehet. Nem válhatok ilyenné... De pontosan milyenné is? Milyen vagyok egyáltalán? Vagyok egyáltalán valamilyen?
  Azt hiszem, ez a legrosszabb mind közül. A semmi. Az üresség. Félek, rettegek attól, hogy semmilyen vagyok... hogy azzá válok. Minden egyes sejtem tiltakozik ez ellen. Érezni akartam. Érezni, ha mást nem, fájdalmat. Érezni akartam azt, hogy képes vagyok érezni.
  Hátrébb sétáltam, és leültem egy üres üléspáros belső felére. Fülemben zene szólt, és én némán meredtem ki az ablakon, amelyre rászáradtak a vízcseppek, teljesen elveszve a gondolataim mély forgatagában.
  Gyakran úgy érzem, a gondolataim egy mély, végtelen óceán, melynek kavargó örvényei időről-időre magukkal ragadnak. Lehúznak a mélybe, és én kapálózom, levegőt akarok kapni, ki akarok szabadulni, ám csak süllyedek, süllyedek szép lassan egyre mélyebbre.
  Elindult a busz.
  Ebben az egészben, szőttem tovább a gondolatot, az a legrosszabb, hogy nem tudom megindokolni, hogy mi a baj. Hogy miért van ilyen kedvem. Hogy miért érzem azt, hogy szívesebben lennék valahol a földben mélyen eltemetve egy koporsóban, miközben férgek lakmároznak a testemből. Hisz úgyis ez vár mindünkre, nem? Talán a lelkem is alig várja, hogy kiszabaduljon ebből a testből, ebből a börtönből, amely ide bilincseli őt, ehhez a földi élethez.
  Vár rám ebben az életben valami? Van oka annak, hogy vagyok? Vajon okkal születtem meg, okkal vagyok itt, okkal lélegzem? Vagy a létezésemnek az egyetlen célja, hogy fenntartsam ezt a fajt? Hogy egy legyek a sok közül? Csupán egy tömeggyártmány vagyok, egy lány a sok közül, aki éldegéli a kis életét a maga gondjai között, aztán egyszer meghal, aztán kész? Talán egy ideig fennmarad az emléke, aztán szép lassan homályba vész?
  Elindultam hát lefelé abban az örvényben. Fuldoklom. Kiáltanék, de nem tudok. Ez már a halál? Talán minden nap meghalok egy kicsit...
  És lám, még mindig élek. Kezem bizonytalanul nyúlt a nyaki ütőerem felé, összeillesztett középső- és mutatóujjammal kitapintottam azt. Lehunytam a szemem. Rendben, még élek. Biológiailag legalábbis biztosan.
  Egy kósza könnycsepp utat talált magának a lehunyt szemhéjam alól, és szép lassan végigcsorgott az arcomon. Lassan követték őt csendes kis társai.
  Élnem kell. Élni akarok. Meg kell találnom az utamat, legyen az akár egy egészen vékony csapás is sok szúrós tövisbokor között, melyet nekem kell kitaposnom, végigküzdenem. Muszáj. Nem halhatok meg úgy, hogy nem is éltem. Nem akarok csak létezni. Azt kívántam, valaki halljon meg, valaki segítsen, ám egyedül is akartam küzdeni. Ellentétek. Tele vagyok velük. De... talán pont ezek tartanak egyensúlyban. Ezektől vagyok egész.
  Küzdenem kell, döbbentem rá. Még ha a semmiért is, még ha a végén ki is derül, hogy nem volt értelme, akkor is küzdenem kell. Még ha addig sokszor is meg kell még halnom.
Talán újra és újra meg kell halnunk azért, hogy élhessünk.
  Azt hiszem, lágy napsugarakkal a bőrén, különös csillogással a szemében egy kicsivel másabb ember szállt le aznap a buszról, és indult el a hazafelé vezető ismerős úton.

_ _ _ _

(Linkin Park - Talking to myself)