Novellák

Mélység

Enyhe szellő fújta kócos, aranyszőke tincseit, határozott, lendületes léptei alatt sercegett a hajnali harmattól még nedves fű. Elfáradt. Ajkain zihálás szakadt ki, ám ő nem állt meg egy pillanatra sem. Csak caplatott felfelé a meredek dombtetőn, nem törődve a fullasztó érzéssel, amely megülte a tüdejét.
És íme. Felért. Ott állt a legmagasabb ponton, fellépve a mészkősziklákra, amelyek fehéren szikráztak a gyenge reggeli napsugarak halovány fényében. Milyen gyönyörű is volt innen a falu. Halvány köd ült még a távoli dombok alján, a kanyargós út mentén szabályosan sorakozó, takaros kis házak tündérmesébe illő, idilli látványt nyújtottak a falaikat benövő vadszőlővel vagy borostyánnal, amely oly titokzatossá tette az egész hely atmoszféráját. Az egész völgy a lágy, simogató napsugarak gyenge, meleg fényében fürdött, a szikrázóan kék égen néhány kósza bárányfelhő úszott, a maga tökéletes, bolyhos alakjában.
Mély sóhaj szökött ki a száján, lábai megremegtek. Annyira idillbe illő, annyira tökéletes volt ez a reggel... és ő mégis eltervezett valamit, amit meg kell tennie. Úgy érezte, az élete romokban hever, minden remény kiszökött már fásult lelkéből. Ezért kell hát megtennie. Hisz már olyan rég eltervezte!
De akkor miért habozik?
Lenézett maga alá, a szédítő mélység úgy tátongott előtte, mintha száját tátva csakis arra várna, hogy elnyelje könnyű, törékeny testét.
Megszédült. Ajkait szorosan összepréselte, szemeit lehunyta egy pillanatra.
Meg kell tennie. Nem maradt más választása. Csakis így menekülhet.
Forró könnycsepp perdült ki fakón csillogó, smaragdzöld szeméből és csorgott végig sápadt arcán, hogy aztán az álláról lecsöppenve a mély völgybe hulljon. És ezt a könnycseppet hamarosan követte több is.
Megrázta a fejét, tétován lépett egyet előre. Magában búcsút intett az alatta elterülő művészi szépségű tájnak, amely talán szemet gyönyörködtető volt, ám számára mégis csak a szenvedést jelentette.
Napok óta annyira ezt akarta, és most itt van, és mégis habozik, mégis tétovázik! Úgy érezte, a mélység vonzza magához, ám mégis volt valami furcsa, megmagyarázhatatlan benső erő, amely a földhöz láncolta őt.
Talán a félelem? Nincs bátorsága megtenni?
Kezei ökölbe szorultak, ismét megrázta a fejét, mintha csak a kínzó kétséget akarná kiűzni az elméjéből.
Gyenge, könnyektől homályos tekintete hirtelen kitisztult, acélos pillantással, mereven bámult le a tátongó mélybe. Az agya mintha kikapcsolt volna, lábai önálló életre keltek, előrelendültek. Szikladarabok törtek le és zuhantak a mélybe, hogy aztán zuhanó útjukat befejezvén porrá zúzódjanak. Ez várt hát rá is.
Egyensúlyát immár elvesztette, megbillent, karcsú testét ezennel kiszolgáltatva a gravitáció befolyásolhatatlan erejének. Gyomra görcsbe rándult, a félelem erős áramütésként cikázott végig a testén. Ajkát kétségbeesett sikoly hagyta el, amelyet kísérteties visszhangként vertek vissza a sziklák. Mindez néhány másodperc leforgása alatt. Elkezdett lecsúszni a majdhogynem függőleges szirten, ám kezei akaratlanul is kapaszkodó után nyúltak.
Egy kiálló sziklakiszögellés.
Ez volt az, ami megmentette az életét. Gyenge keze elfehéredett a szorítástól, teste remegett, szíve ezerszeres sebességgel dübörgött a mellkasában. De nem engedte el. Lábait próbálta szilárdan megvetni, másik keze is kétségbeesetten keresett kapaszkodót.
Hangosan zihált. Ereiben eszeveszetten száguldott az adrenalin, a vérnyomása valahol az egekben lehetett, és a szíve is majdnem kiszakadt a mellkasából.
De élt.
Szemeiből folyni kezdtek a könnyek, ahogy elkezdte egyre feljebb húzni magát, egyre feljebbi kiszögellésekbe kapaszkodva. Nem gondolkozott, csak mászott, tenyerét véresre sértették az éles sziklararabok, lábai alól kövek omlottak le. De ő nem állt meg.
Másodpercek alatt fent volt. Nem zuhant sokat.
Remegő sóhaj tört fel belőle, és immár zokogott. Térde megroggyant, gyenge, fáradt teste erőtlenül rogyott a földre.
Életben volt.
Képtelen volt felfogni, hogy mi vehetett erőt rajta, csak azt tudta, hogy ez mindennél erősebb volt.
Feltápászkodott a földről, szédelegve megállt a lábain. Ismét lepillanott a mélybe, ám viszolyogva elfordult onnan. Lábai remegtek, ahogy elindult visszafelé, le az emelkedő lankásabb felén, ott, ahol feljött.
Most már tudta. Nem akar meghalni. Napok óta tervezte, azt hitte, ez az egyetlen megoldás. És lám — nem bírta megtenni. A reflexei, a testében és lelkében gyökerező mély életösztön felülkerekedett rajta. Vérző kezét a mellkasára szorította. Érezte a heves szívdobogását, érezte az ereiben forrón lüktető vért, a nyaki ütőerének heves pulzálását.
Életben volt... Rá kellett jönnie, hogy nem képes elengedni ezt.
Szinte sokkhatás alatt állt még akkor is, amikor leért a domboldalról, és ráfordult a hazafelé vezető vékony földútra. Hátranézett a válla fölött. Tudta, hogy még egyszer már nem lesz képes visszajönni ide, és újra megpróbálni.
Ismét előre fordult, és szívét olyan különös, jóleső melegség járta át, amelyet azelőtt még soha nem érzett. Úgy érezte, minden problémájára találhat megoldást. Lelkét furcsa, eddig nem tapasztalt reménység járta át, ajkairól remegő sóhaj röppent fel.
Úgy érezte, mintha az egészet csak álmodta volna. Kábultan fordult be a háza felé vezető jól ismert kis ösvényre, karcsú alakja kecses nimfaként tűnt el a zölden burjánzó futórózsák között.
Az élni akarás legyőzte a halált.