Novellák

Reménytelen

Minden erőmmel azon voltam, hogy leküzdjem az izgatottságomat azon a napon, amikor újra találkozhattam veled. Hosszú idő után ismét eljöttetek hozzánk, hisz olyan jóban van egymással a kettőnk családja.
A tükör előtt álltam, és a feszültség, az izgatott várakozás – amit mindenáron le akartam küzdeni – mellett szomorúság is költözött belém. Miért merek egy percig is reménykedni abban, hogy észreveszel majd? A józan eszem, az én jó öreg józan eszem tudta, hogy hiába is várakozom, hiába reménykedem. De a szívem, az én naiv, buta kis szívem valamiért mégsem volt képes még feladni. A lelkem pedig nem tudta, melyikük felé húzzon – majd' szétszakadt közöttük. Nem mintha már nem szakadt volna szét ezelőtt is ezerszer... Talán már csak véres foszlányok maradtak belőle, ki tudja. Azt hiszem, ha egyszer a saját szemeimmel kéne látnom a lelkemet, sírva fakadnék a szomorúságtól.
Azon tűnődtem, mit gondolsz majd rólam, ha meglátsz. Hogy ugyanúgy nézek ki, mint fél éve? Vagy változtam netalán egy kicsit? Aztán szomorúan arra a következtetésre kellett jutnom, hogy leginkább semmit nem fogsz gondolni rólam. Hisz eddig sem érdekeltelek. Senkit sem érdeklek.
Ekkor hangzott fel a csengő... A vibráló feszültség egy pillanat alatt futott végig rajtam.
Próbáltam uralkodni a kezem remegésén, és keményen ráparancsoltam a gyomromra, hogy azonnal hagyja abba a liftezést, a szívemre pedig, hogy verjen lassabban. Vagy inkább sehogy, talán az lenne a legjobb.
Úgy mentem ki a szobámból a kertbe, hogy tudatában voltam annak, hogy egyetlen pillantásnál többet úgysem fogsz rám vetni. Az alatt a harminc méter alatt legalább harmincszor össze is tört a szívem.
A közöny álarcát varázsoltam magamra, hisz nem volt más választásom, mint higgadtságot és közömbösséget színlelni, még ha legbelül épp vad vihar dúl is a lelkemben. Köszöntem mindenkinek a családból, a nőtagjaival a megszokott arcrapuszival üdvözöltük egymást, amit én mindig is utáltam. Egyszerűen nem szerettem ilyen közeli kontaktusba kerülni az emberekkel, még ha kedvelem is őket. Mindig is borzasztóan irigyeltem a fiúkat és a férfiakat, akik csak egy határozott kézfogással üdvözlik egymást.
Te maradtál legutoljára. Nem fogtunk kezet, és hála az égnek, az utálatos puszival sem kellett köszöntenünk egymást, mert akkor biztos porrá égtem volna kínomban. Épp csak rám néztél, s míg kimondtad a két szót, szia Mirelle, a gondolataid már biztosan máshol jártak, s röpke tekinteted tovább is rebbent rólam. Már megszoktam, mégis fájt még egy kicsit. De hát eggyel több vagy kevesebb apró repedés a lelkemen már nem számít, ugye?
Egy kicsit mindig is elveszettnek éreztem magam ebben a társaságban. Sosem találtam igazán a helyem... Voltatok ti, fiúk, és a felnőttek, mint két oldal, én pedig valahol félúton megrekedtem a kettő között. Mégis az utóbbihoz csapódtam, mint mindig, hisz mire mennétek ti egy lánnyal, aki nem illik közétek? Nem mintha a felnőttekhez sokkal jobban illettem volna... De volt valami megnyugtató abban, ahogy a halványan körénk fonódó szürkületben a kerti asztalnál ülők beszélgettek mindenféléről, intellektuális vagy kevésbé intellektuális vitákat folytatva, jókedvű nevetéssel teletűzdelve, a tücskök halk ciripelésétől övezve. Beleolvadtam a külső zajokba, miközben a saját csendemben fulladoztam. De nem baj. Megszoktam már. A maga módján kellemes volt... Ez egy olyan életkép, ami a kedvenceim közé tartozott eddigi kicsiny életemben. Borospoharak koccantak, nyugodt vagy kissé megemelt hangok, vidám nevetések hangzottak fel körülöttem. Amikor bevontak a beszélgetésbe, őszinte voltam és mosolyogtam... Aztán ismét belesüppedtem a hallgatásba. És ez így jó volt.
Már egyre sötétedett, amikor megjelentetek, a játéktól kissé hevülten, mind csapzott hajjal. Összenevettetek valamin, én pedig elgondolkoztam azon, vajon fogsz-e valaha rám, velem is így nevetni, mint ahogy például a testvéremmel. Alig tudtam visszanyelni a keserű mosolyt, ami az arcomra kívánkozott. Hát persze, hogy nem.
Mire vacsoráztunk, megjött a többi vendég is. Még egy család. Két lánnyal, akik melléd ültek le az asztal körül, én pedig valamiért – és esküszöm, nem szándékosan – veletek szembe kerültem. Minden egyes alkalommal, amikor összenevettetek, valami összetört bennem. Fulladoztam. Miért mernek ők hozzádszólni? Hogy tudnak ilyen természetesek és könnyedek lenni? Ilyen... elbűvölőek? És én miért nem?
A nagybetűs Borzongás, ami nálam nem csak a félelemnél, hanem a szomorúságnál is mindig előjött, hidegen végigszaladt a testemen. Jeges kéz szorította a szívem, éles karmai mintha véresre szántották volna. Igyekeztem kipislogni a szememből a könnyeket. Lehet, hogy sötét van, de a lámpák így is fénybe burkolnak minket... Senki nem láthatja meg, mit érzek. Senki. Elég így, legbelül szenvednem, a kérdéseiket már nem bírnám elviselni. Nem. Mi a baj? SEMMI. Jól vagy? PERSZE. Szomorú vagy? NEM, UGYAN. CSAK BELEMENT VALAMI A SZEMEMBE. Aha, jó vicc. Na, pont ilyesmikhez nem volt semmi kedvem... Gyűlölök hazudni.
Az este alatt kismilliószor meghaltam legbelül. Mégis életben voltam még, valahogy még mindig lélegeztem, még mindig éreztem a saját szívdobogásomat. Nem akartam érezni. Azt kívántam, bár meghalhatnék, hisz úgyse hiányoznék nagyon senkinek. Neked sem. Sőt, neked végképp nem.
Bár tudnálak gyűlölni... akartalak, mindennél jobban. De képtelen voltam rá. Képtelen vagyok rá. Haragudtam rád, de tulajdonképpen magamra jobban. Ostoba, ostoba Mirelle, korholtam magam. Szerelmesnek lenni a leggyűlöletesebb érzés a világon. Ha nem viszonozzák, azért, ha meg viszonozzák, akkor később fog csalódást okozni.
Felsóhajtottam. A sötétség lágyan körülvette lényem, és lassacskán nyugodtabb gondolatok felé terelt. Parázslott még a hamu a grillrács alatt, a kihozott gyertyák lángjai táncoló árnyjátékokat varázsoltak az arcokra. Jó volt megint elmerülni a saját kis csendemben. Reménytelen voltam, szomorú és törött, de a magam módján boldog is. A furcsa kis érzés a szívemben azt súgta, így jó minden, ahogy van. Talán sokat tanulok ezekből az érzésekből. Talán évek múlva belátom, hogy értékes lecke volt számomra. Addig pedig elmerülök a plátói érzések hullámaiban, a bizonytalanság, a letargia állandó kíséretében, és megpróbálok csak létezni. Az talán nem olyan kimerítő, mintha az életet keresném szüntelen.
Itt leszek én magamnak, ha te nem is. Végsősoron úgysincs szükségem másra. Addig is megelégszem hát azzal az egyetlen pillantásoddal, és elraktározom azt magamban, hogy legyen miből táplálkoznom az elkövetkezendő fél évben...

_____

(Alan Walker - Darkside)