Novellák

Rezdülések

Gyerekzsivajtól volt hangos az iskola melletti játszótér. Kisfiúk és kislányok visongattak, egymást kergették, felmásztak a mászóka tetejére, vagy hintáztak, esetleg a mérleghintán ültek, s kacagva emelkedtek a magasba. Vidám, számomra már túlzottan gondtalan hangjuk és nevetésük felszállt az égig, úszott a levegőben, visszhangzott már a fejemben is.
Felsóhajtottam, majd a nővéremre pillantottam. Arca rózsásra pirult, szemei csillogtak. Mosolygott. Miért is ne mosolygott volna, hisz úgy szerette a gyerekeket. Az ő kis gyerekeit, akiknek megtanította az írás, olvasás művészetét; az ő kis másodikosait, akiknek oly nagy szeretettel magyarázott mindig.
– Megfájdul a fejem ettől a sok gyerektől – közöltem vele.
Ő összehúzta a szemöldökét, s a fejét csóválta.
– Olyan aranyosak. – Ismét végigpillantott rajtuk, elégedetten, mint egy büszke anya. – Olyan jól érzik magukat.
– Hm. – Többet nem tudtam hozzászólni a témához.
Ahogy végigjárattam a tekintetem az izgő-mozgó gyerekeken, akik teljesen birtokba vették a nemrég még csendes játszóteret, és akik engem leginkább egy morzsát megtámadó nyüzsgő hangyaseregre emlékeztettek, hirtelen egy kis alakot szúrtam ki, tőlük távolabb. A kislány egyedül ücsörgött a fűben, némán a földet fixírozva.
– Hát ő? – fordultam a nővérem felé, a kislány felé bökve.
A nővérem arcát gondterheltség felhőzte be. Felsóhajtott.
– Vele... vele mindig is problémáim adódtak. Valami baja van... és senkivel nem akar beszélni. Sem a pszichológussal, sem velem.
– Majd én – hallottam a saját, magabiztosan csengő hangomat.
Magamon érezve a nővérem döbbent tekintetét, odasétáltam a kislányhoz, kikerülve néhány hangos, rohangáló gyereket.
Ő némán, térdeit felhúzva ült a fűben, egyik kezével a fűszálakat birizgálva.
Megálltam előtte, néztem őt. Barna tincseit felkapta a szél, bájos arca komoly volt.
– Leülhetek? – kérdeztem.
A kislány rám pillantott, majd vissza a földre. Nem felelt. Leültem hát mellé.
Egy ideig csendben, gondolataimba merülve néztem ki a fejemből. Tudtam, hogy a kislány nem fogja megtörni a csendet. Megtettem hát én.
– Miért nem játszol velük?
Nem érkezett felelet. Halkan tovább beszéltem.
– Tudod, olyan bosszantóak – mondtam. – Igaz? Hangosak, és sosem maradnak nyugton. Butaságokat kérdeznek, és gyakran piszkálják egymást.
A kislány végre, sokára rám emelte a tekintetét. Hatalmas, aranybarna szemei elbűvölőek voltak. Nem szólt semmit, csak nézett.
– Nem kedveled őket, igaz?
Némán rázta a fejét.
– Tudod, én sem. – Halványan elmosolyodtam. – De azért biztosan vannak köztük kedvesek is.
A kislány a többiek felé fordította a fejét.
– Nem. – Hangja gyermekien, tisztán csengett. – Nincsenek.
Nem firtattam tovább a témát. Felpillantottam az égre, lehunytam a szemem, ahogy a nap meleg sugarai az arcomon játszadoztak.
– Szépen süt a nap. Szereted a napsütést, igaz?
– Igen.
– A napsütésben legalább nem csalódik az ember. – Kinyitottam a szemem, és felsóhajtottam. – A napsütés sincs ugyan mindig velünk... De visszatér. Mindig visszatér, mint egy rég nem látott, hűséges barát.
A szemem sarkából láttam csupán, hogy a mellettem ülő gyermek lassan felém fordítja az arcát. Nem szólt semmit, csak némán figyelt.
– Tudod, ki vagyok én? – kérdeztem tőle, még mindig az előttem zsongó gyerekeken tartva a szemem.
– Nem. – A kislány válasza rövid volt, tömör, ám valahogy mégis éreztem a belőle kicsendülő parányi, épp csak megbúvó kíváncsiságot.
– A tanítónénid testvére vagyok – feleltem, majd futólag felé pillantottam.
A kislány is rám tekintett. Arca még mindig komoly, közömbös volt.
– Ő küldött ide, hogy beszélgess velem? – Hangja kissé vádló, aranybarna tekintete átható volt.
– Nem, ó, nem – ráztam a fejem, ajkaimon halvány mosollyal. – Én szerettem volna beszélgetni veled. Elárulod a neved?
A kislány hosszasan nézett. Sötét pillái alól fürkésző, borostyán szemei mintha felmértek volna, rezzenéstelen arcán semmi érzelem.
Azt latolgatja, vajon megbízhat-e bennem, gondoltam.
– Leila.
Elmondta hát.
– Szép neved van – mosolyodtam el.
Leila bizonytalanul méregette az arcom. – Elmondod, te miért nem játszol a többiekkel? – kérdeztem aztán óvatosan, leginkább könnyed, csevegő hangnemet megütve.
Leila arca elfelhősödött. Maga elé bámult, komoran, kezeit átkulcsolva a lábán.
– Nem szeretnék.
– És ők sem szeretnék?
A kislány tekintete rám villant, szeme felizzott.
– Azt csinálod, mint ők. – Hangjában dac, tekintete vádló. Igyekeztem nem elhúzni a számat, és kíváncsian megkérdeztem:
– Mint kik?
– Mint mindenki. A tanítónéni, és azok a másik nénik... Tudni akarnak mindent. Folyton csak kérdeznek... és... én nem akarok! Én nem akarok! – ismételte kifakadva, eddigi hűvös közönye mintha elpárolgott volna.
– Micsodát? – hangom halkan, együttérzően szólt.
– Nem akarok ahhoz az agyturkászhoz járni! – felelte dacosan. – Mintha... baj lenne velem. Mintha nem lennék normális... de én normális vagyok! – Hangjában közelgő sírógörcs érződött.
Szomorúan pillantottam rá. A saját gyermeki énemet láttam visszatükröződni ebben a kislányban; a dacosan összeszorított szájban, a villogó, sértett szemekben, a karba tett kezekben.
– Figyelj, Leila – szóltam lágyan, óvatosan megérintve a karját. Ő megrezzent, de nem húzódott el. – Én megértelek... Nagyon is. Amikor kisgyerek voltam, engem sem értettek meg. Másnak éreztem magam, azért, mert mások ezt hitették el velem. – Hangom megremegett, elnéztem a kislányról, és az eget figyeltem.
Leila nagy szemekkel rám pillantott, s némán fürkészte az arcom.
– Neked nem szabad ezt elhinned. És nem, én nem azt csinálom, mint ők... De tudod, ők is segíteni akarnak neked. Csak épp... rosszul csinálják. Mert nem értenek meg téged. Régen voltak már gyerekek; meg kell bocsátanod nekik.
Leila dacosan összeszorította a fogát, ám tekintetét nem vette le rólam.
– Te más vagy. – Hosszú, mély csend után hangzott a megállapítása. – Nem faggatsz úgy, ahogy ők.
Elmosolyodtam.
– Nem – feleltem. – Mondd, Leila, megbízol bennem?
A kislány ismét hosszasan fürkészett. Átható tekintete alatt úgy éreztem, mintha a lelkem legrejtettebb zugaiba is belelátna.
– Talán – válaszolta végül, hangjában parányi bizonytalansággal.
–Szeretnél mesélni róla? – kérdeztem kedvesen.
– Miről? – kérdezett vissza gyanakvóan.
– Arról. A problémádról. Tudom, sőt biztosan mindenki tudja, hogy nem te vagy a furcsa, nem veled van a probléma, hanem valami mással. Nekem elmondhatod.
– El fogod nekik mondani. És semmi nem fog változni, az a nő, az a szemüveges, fakó szemű nő ugyanúgy faggatni fog, megjátszva az együttérzőt, miközben csak valami újabb projektnek néz, valami vizsgálnivaló alanynak, mint a gyűjtő egy újabb bogarat...!
Némán, enyhén meglepetve néztem rá. Ez a gyermek sokkal, sokkal értelmesebb a legtöbb korabelinél.
– Nem fogom nekik elmondani – feleltem lágyan.
A kislány arcán könnyek csorogtak végig. Immár megtört, s apró ajkairól csillámló patakként gördültek a szavak.
A szülei, ők tehetnek mindenről, veszekednek, és ő hallja éjjelente az ágyából a fojtott kiabálást, a lakásban pedig folyton izzik a feszültség. Vele alig törődnek, és amiért mostanában letört és szótlan, csak elküldték az iskolapszichológushoz. Ahelyett, hogy ők meghallgatnák.
– Én... velem... velem nincsen semmi baj... velem nincsen. – Sírt, halkan, ám annál keservesebben, a gyönyörű szemeiből kigördülő könnyek lecsorogtak az állán.
Én is könnyeztem. Pislogtam párat, szívem hevesen vert.
– Leila... Leila, minden rendben lesz. – Szoros ölelésbe vontam, és akkor minden megszűnt körülöttünk. A zsibongó gyerekhad, a csicsergő madarak, az élettel teli utca, mindez csak távolról hallatszott. A kislány visszaölelt, kis karjaival oly kétségbeesetten kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. – A tanárnéni beszélni fog velük... a szüleiddel. Minden rendbe fog jönni. Higgy nekem. Minden rendbe fog jönni... – ismételtem suttogva. – Hiszel nekem?
– Neked... csak neked hiszek. – Fejét a vállamba fúrta, ruhámon át éreztem a nedves könnyeit.
– Segíteni fogok, megígérem.
Egymásra találtunk. Két bolyongó, elveszett lélek, aki keresi a helyét a világban, s akit soha senki nem értett meg igazán.
Megértettük egymás lelkének rezdüléseit, mert mindkettőnké egy ütemre rezdült.