Alkonyodott. A fűszálak közt megbúvó tücskök már rázendítettek halk, egyenletes muzsikájukra, a langyos szellő pedig a szürkület illatát hozta magával. A bíbor-narancs színekben játszó, végtelen égbolt védelmező búraként hajolt a két alak fölé.
– Ne menj el... kérlek, ne menj el! – kérlelte a lány a másikat kétségbeesetten. Gond felhőzte be az arcát, és félelem sötétlett mogyoróbarna szemeiben.
– Muszáj. Ez az élet rendje...
– Azt ígérted, örökké velem maradsz! Ne menj el... nem hagyhatsz itt! – A lány hangja sírásba fulladt. Forró könnycseppek szánkáztak végig sápatag arcán, és nehezen szedte a levegőt. Tüdejét satuként szorította össze a szomorúság, torkára a félelem hideg ujjai kúsztak, fojtogatva őt. – Nem hagyhatsz itt... – ismételte suttogva.
– Minden rendben lesz... ígérem. – A másik alak füstszerű ujjaival felemelte a lány állát, hogy belenézzen a szemeibe. A reszkető lány elveszett a színesen kavargó íriszekben. Emlékek villantak fel azokban az íriszekben... az ő emlékei. Mosoly, nevetés, víz, hegyek, vihar, emberek. A lány nem tudta abbahagyni a zokogást. – Vissza fogok jönni hozzád. Légy kitartó.
– Kilöksz magadból, mintha nem is szeretnél... – suttogta a lány megtörten.
– Szeretlek téged. De el kell mennem. Vissza fogok térni, hidd el, hamarabb, mint gondolnád. Ennél többet nem ígérhetek.
– Életet leheltél belém, most pedig újra hagysz meghalni. – A lány hangja ridegen csengett, mégis túlcsordult a fájdalomtól.
– Nem fogsz meghalni. Bezársz engem a lelkedbe, így sosem hagylak el teljesen. Mennem kell... – Az alak mosolygott. Szomorúan, szeretetteljesen. Magához ölelte a lány törékeny testét, az pedig oly szorosan, oly kétségbeesetten kapaszkodott belé, mintha soha nem akarná elengedni.
– Ne menj el... ne... kérlek, ne – suttogta könnyekbe fúló hangon.
– Ég veled – mondta a másik halkan, majd a lány érezte, hogy az ölelő karjai közül lassan szertefoszlik az alakja. Füstszerű, színes kavalkádja szétoszlott a levegőben, a lány pedig a földre rogyott, és kétségbeesetten zokogott. Egyedül, magányosan a végtelen pusztaságban. A lemenő nap fényes korongja lebukott a távoli horizonton, ahol egybeolvadt az ég és a föld. Az égbolt festővásznán halvány rózsaszín és lila színek keveredtek. Az alkony utolsó percei beleivódtak a lány lelkébe, a könnyei pedig a talajba.
– Viszlát, nyár... – suttogta.
____
NF - Wait
YOU ARE READING
Novellák
Short Story______ Novellák tőlem, melyeket úgy éreztem, ideje megosztanom azokkal, akiket érdekel. ........... ❝Talán újra és újra meg kell halnunk azért, hogy élhessünk.❞ ×× MINDEN JOG SZIGORÚAN FENNTARTVA. __
