Novellák

Félhomály

Az üres nappalit félhomály vonta be. Egyetlen alak ücsörgött csak a kanapén, és bámulta meredten a kikapcsolt tévé fekete képernyőjét. Arcáról már felszáradtak könnyei, lelkéből kisírt már minden érzést. Üresség maradt csupán a helyükön, kongó üresség. A lány szaggatottan fellélegzett, majd rámarkolt a távirányítóra. Már egyetlen tárgy hatására is megannyi emlék tolakodott kéretlenül az elméjébe. Lehunyta a szemét. Nem akart elveszni bennük, nem akarta, hogy lerántsák a mélybe. Fuldoklott. Soha többé nem akarta felnyitni szemhéjait. Elveszített valami olyat, ami eddig az életet jelentette számára. Boldog volt, nemrég még tényleg igazán boldog volt... De ahogy minden ebben a földi életben, a boldogság is múlékony, s a bizalom az, ami a legtörékenyebb.
– A te lelked talán gyémántból van...– suttogta maga elé megtörten, s szemeiből újra megindultak a könnyei.– Gyönyörű, és olyan kemény, hogy nem eshet rajta karcolás. Sajnálom, hogy az enyém nem abból van... Az enyém a legtörékenyebb kristály volt, amelyet te földhöz vágtál, s így apró szilánkokra tört... Sajnálom, hogy nem voltam elég erős hozzád.
Zokogott hát újra, sós, meleg könnyei elárasztották arcát. Nem az érzéseitől sírt már, hanem azok hiányától. Nem az érzelmek fájtak, hanem az üresség. Hideg, kemény, érzéketlen kősziklának érezte a szívét, melynek súlya nyomta a mellkasát. Elszorította tüdejét, nem hagyta lélegezni. Tudta, hogy ez már a halál... Nem a biológiai halál, hanem az, ami sokkal rosszabb annál. Darabokra tört lelkének éles szilánkjai felsértették a szívét. Vérzett. Meg akart halni. De mégsem. De, meg akart. De azért egy kicsit talán élni is akart volna még... Pengeélen táncolt. Merre fog zuhanni? Ő maga sem tudta. Mindig is szentül hitte, hogy egyetlen személy nem képes tönkretenni egy egész életet... és nem is az tette tönkre, hanem annak a hiánya. Talpra fog állni valaha? Ujjai erősen szorították a távirányítót, a vér is kifutott belőlük. Nemrég még vele ült ezen a kanapén, vele nézte a tévét, miközben oldalra pillantgattak és rámosolyogtak egymásra... de vége, most már mindennek vége. Ingerülten elhajította a távirányítót. Az repült, majd a tévének csapódott. A csattanás megrázta a kihalt, csendes házat. Az ő érzései visszhangoztak benne. Földhöz vágta őket, s ezerszer is megtaposta. Nem érzett már többé semmit, csak a fájó ürességet, amely elhatalmasodott rajta.
Egy kis része még hitt abban, hogy rendbe fognak jönni a dolgok. Nem fojtotta el magában gyökerestül ezt a reményt... még ha csak parázslott is, hitt abban, hogy egyszer majd lángra is kap. Egy dologban volt csak teljesen biztos: egyetlen személyt nem engedhet be soha többé az életébe. Kizárta őt, kiölte a gondolataiból, az emlékeiből.
Egyszer eltiportál, hát most én is ezt teszem az emlékeddel. Fel fogok állni...
– Mostantól halott vagy számomra – suttogta bele a félhomályba, s ajkaira hűvös mosoly kúszott.

____

(Skillet - Those nights)