Novellák

Naplemente

  Már esteledett. A hatalmas hajó fedélzetén egyre elcsendesedtek az emberek, s inkább átszellemült hallgatásba burkolózva fürkészték az alkonyodó tájat. A naplemente bíbor fényével átitatta a fátyolfelhőket, s megcsillant a vízen is, a nap vörös-narancs korongja pedig szép lassan lebukott a végtelen óceán habjai alá.
  Az emberek között volt egy lány is, aki számára épp ez a pillanat, az elmúlás pillanata jelentette az örökkévalóságot. Egy új kezdetet. Úgy érezte, a boldogság csak egy karnyújtásnyira van tőle. S valóban, nem is tévedett, az oldalán álló fiatalember ugyanis jelenleg pontosan az elkövetkezendő boldogságot testesítette meg számára.
  Sophie boldogan felsóhajtott. Még önmagát is meglepte saját önnön boldogságának végtelenségével és korlátozhatatlanságával – végre kiszabadulhatott az unalmas, egybefolyó szürke napok ragadós masszájából, és átadhatta magát a fénynek, az örömnek, annak, ami már oly régóta elenyészett a napjaiban.
  A török hajón ahhoz illő módon török zene szólt, s Sophie, bár nem érthette a szöveget, biztos volt benne, hogy valami boldogról szól, valami örömteliről, valamiről, ami a két ember közti eltéphetetlen kapcsot testesíti meg. A dallamok körbeölelték egész lényét, s beleivódtak a testébe. Eggyé vált velük, s eggyé vált a naplementével, amely mintha magába olvasztotta volna a párt. Úgy érezte, lelke összefonódik a mellette álló férfiéval; s ahogy kezeik összekulcsolódtak, mindketten úgy érezték, soha nem fogják már elengedni egymást. Sophie elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy ez csak átvitt értelemben hangzik szépen, ám a végsőkig realista énjét most e pillanatban száműzte az elméje mélyére, s romantikus lelke szabadon szárnyalt a végtelen óceán felett, a szürkület halovány fátylában, az örökkévalóságot jelentő napnyugta felé, melynek lassan tompultak élénk fényei, ám az ő szívében egyre fényesebben ragyogtak...

_ _ _ _

(Tarkan - Ölürüm sana)

##

(ismét nem engedi berakni a számot, szóval kedves Watty, fuck y.... akarom mondani, szeretlek😅😅)