Novellák

Vár az óceán

  Dobozok, nagy, barna papírdobozok, telepakolva mindenféle holmival. Üressé vált szoba, tartalmuktól megfosztott bútorokkal, kongó űrrel a belsejében. És egy lány, középen térdelve, némán maga elé bámulva. Ez vagyok én.
Kedves kis szobám, kedves kis házunk... Itt kell hát hagynom téged. Lezárult egy újabb fejezet az életemben, s a helyébe jön majd egy újabb, egy váratlan, egy ismeretlen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy felnőttem, készen állok. Itt vagyok, a felnőttkor, s egyben egy új kezdet küszöbén, és azt veszem észre, hogy gombóc fojtogatja a torkom, s ujjaim görcsösen szorítanak egy régi, vaskos füzetet, mely a gyermekkori naplóm volt, s melyre nemrég bukkantam rá egy fiókban.
  Megrázom a fejem, s csendben bámulom a saját kezeim, melyek meg-megremegve felemelik az egyik kartondoboz tetejét, s belehelyezik a naplót, a többi holmi tetejére. Mintha eltemetném a gyermekkorom, mintha megannyi emléket, élményt, illatot és nevetést képes lennék betuszkolni egy-egy súlyos kartondoboz legmélyére. Ha elviszem innen minden kis részemet, hogyan fog rám emlékezni ez a ház? Ha megfosztom mindentől, ami én voltam, s ami még mindig vagyok, marad valamije belőlem?
  Új város, egyetem, kollégium, új környezet, új emberek... Készen állok én erre? Nem, rázom a fejem. Nem. Úgy érzem, mintha hirtelen bedobnának a mélyvízbe; mintha a fiókát a szülei kilöknék a fészekből, mondván: menj, repülj, önállósulj.
  Most már semmi nem lesz ugyanolyan. Minden meg fog változni.
  A gombóc, mely a torkomat szorongatja, mintha meg akarna ölni. Szemembe csípős könnyek tolulnak, s tudom, ha kiengedem őket, végeláthatatlan és megállíthatatlan patakként fognak végigcsorogni az arcomon. Mi lesz, ha árvízként fogják kimosni innen az összes holmit, s engem magamat?
  Ostoba, gyermeki gondolatok, ingatom a fejem, ám halvány mosolyra rándulnak az ajkaim. Kigördül az első könnycsepp a szememből, mintegy vezérként, aki felderíti a terepet, aki legelsőként merészkedik ki, vezényelve a többieket. S azok hallgatnak rá, követik őt, s hamarosan már forró könnyekben úszik a sápatag arcom.
  Kezem az egyik doboz tetejére csúszik, ujjaim elfehéredve szorítják a barna kartont, belsőm remeg. Görcsösen próbálok kapaszkodni a gyermekkoromba, a régi lányba, aki itt lakott, itt lélegzett, itt aludt, zokogott, nevetett, itt élte át a legjobb és a legrosszabb pillanatait. Itt emelte az égig megannyi jó hír, öröm, s itt taszította a mélybe a fájdalom, a keserűség is mindannyiszor. Nem akarom elengedni, nem... Talán nem is vagyok rá képes.
  Gyermeknek érzem magam, gyermekebbnek talán, mint eddig bármikor. Félek, rettegek attól, hogy mi vár rám, s erős kételyek fogják bilincsbe a lelkem. Bizonytalanul nézek szembe a jövőmmel, az idegen óceánnal, amelyre nemsokára kilöknek engem egy rozoga ladikon. Egyedül, a hullámok ellen.
  Lassan járatom végig a tekintetem a szobán, még egyszer, talán utoljára.
  Rá kell jönnöm, hogy nem leszek egyedül. Nem. Az emlékeim, a sok tapasztalat — ezek mind-mind elkísérnek majd az utamon. Ezekből táplálkozom majd a nehezebb időkben, s ők táplálkoznak majd belőlem.
  Felsóhajtok. Nagyot, mélyet, szívből jövőt. Lassan felállok.
— Hát akkor... szálljunk fel arra a ladikra. Reszkess, nagy, mély, idegen óceán — jövök!