Novellák

Elmentél

  Nagyot nyikordult a régi, olajozatlan kertkapu, amelyről helyenként már lepattakzott a festék, s amelyet már oly régen érinthetett emberi kéz. Ki gondolta volna, hogy egyszer nekem, pont nekem kell visszatérnem ide.
  Ahogy lassan becsuktam magam mögött a kaput, kezeim megremegtek. Itt éltünk mind... itt laktál te is, velünk. Itt lakott, igen, az egész család, boldogan, idillien, és esküszöm, ahogy lassú léptekkel végigsétáltam a kikövezett utacskán, ahol a résekben már felütötte a fejét a gaz, a fű, szinte láttam magunkat kisgyermekként, ahogy nevetve szaladgálunk a fűben, ahogy anyával letelepedünk a kis tavacska mellé, ahogy egy kosárból szamócát majszolunk, s hallottam a nevetésünket, a te nevetésedet, a hangodat, amellyel kimondod a nevem, a csobbanásokat, amikor apró kavicsokat dobáltunk a tavacskába. Mind itt voltak, ezek a régi, vagy talán túlságosan is közeli emlékek, itt voltál te – s szinte biztosra vettem, éreztem, hogy bármelyik pillanatban megpillanthatlak téged, ahogy kecsesen előbukkansz egy rózsabokor mögül, és intesz felém, vagy hozzám sétálsz az utacskán, arcodon azzal a mosollyal...
  Szinte vártam rád. Vártam, hogy megjelenj, vártam, hogy rám nevess, megragadd a kezem, és együtt szaladjunk valahová, messzire, bele a naplementébe, gyermekien kacagva, felszabadultan, mint régen, és azt mondd, minden rendben, Amelie, itt vagyok, élek, és soha többé nem hagylak el téged.
  De nem jelentél meg. Nem láttalak sehol, a kert kihalt volt, az elburjánzott növények hajtották uralmuk alá a régen oly rendezett, szeretett otthonunkat, és néhány kabóca, tücsök ciripelt a bokrok legmélyéről, egy rigó röppent fel egy ágról – de te... te nem voltál sehol.
  Elmentél. Elmentél, és itt hagytál minket – itt hagytál engem, a testvéredet, akinek egyszer régen, egy alkonyodó, langyos nyári estén, a tücskök muzsikája övezte lágy csendben megígérted, hogy soha nem hagyod magára.
  A betegség jóformán észrevétlenül, alattomosan támadta meg a szervezeted, s lassacskán kúszott bele mindünk tudatába – bár mind képtelenek voltunk elhinni. Mind, kivéve téged. Te valamiért elfogadtad, és nem féltél attól, ami vár rád.
  Kerültük a témát mindannyian. Egyszer, csak egyszer került szóba kettőnk között, az ágyadon kuporogva, a szoba félhomályában – azt mondtad, tudod, hogy egyszer, nemsokára el kell menned, de akkor sem hagysz magunkra minket... Azt mondtad: amíg nem felejtünk el téged, nem is haltál meg igazán. És ó, hogy is felejthettünk volna el... téged, Lynn, akit lehetetlenség is lenne.
  Megálltam az ösvényen, felnéztem a nagy, ódon házra, amelynek faláról néhol lepergett a vakolat, s sűrűn futotta be a vadszőlő. A rám törő emlékek megborzongattak.
  Leültem a padra, amely nem messze volt, néztem a kertet, szaggatottan felsóhajtottam – és sírtam. Nem tudtam, mióta, de a könnyek megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon. Miért hagytál itt engem?
  Miután elbúcsúztattunk, nem maradtunk itt. Képtelenek lettünk volna. Nem is tudom, hogy remélhettük, hogy egy másik házban, egy másik helyen majd nem fogunk emlékezni rád... Mindenhová elkísértél minket. Mindenhová. És én nem akartalak elfeledni soha, görcsösen kapaszkodtam az emlékedbe, görcsösen kapaszkodtam beléd. Még a halálod után is. Most összerezzentem a gondolattól – "a halálod". Furcsa a halálodról beszélni... Furcsa halott emberként tekinteni rád. És azt hiszem, nem is tudok. Nem engedhetlek el soha, és talán képtelen is lennék rá. Te mindig ott voltál mellettem – kiálltál értem, amikor anyáék megszidtak, még ha jogosan is tették, és beszóltál az évfolyamtársaimnak, akik piszkáltak engem. Felsegítettél a földről, amikor elestem, a kezedet nyújtottad, amikor utánad másztam a fára, hezitálás nélkül átsiettél hozzám, amikor a szomszéd szobából hallottad, hogy sírok, és megöleltél, vigasztaltál, mindig... mindig meg tudtál vigasztalni. Egy alkalmat kivéve. Azt, amikor utánad sírtam.
  A temetésedet csendben, rezzenéstelen faarccal ültem végig, száraz szemekkel, és igen, a többi ember szemében érzéketlennek tűnhettem – ők nem látták, nem láthatták, mi játszódott le bennem legbelül. Rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogy leeresztenek téged a földbe, örökre elszakítva tőlem, miközben belülről ordítottam, és fájdalom mardosott. És amint véget ért a temetés, és hazaértünk, én bezárkóztam a szobámba, és csak zokogtam, zokogtam a földre rogyva, kiadva magamból mindent, ami felgyülemlett bennem.
  Soha, senki nem pótolhatta az űrt, amelyet az elvesztésed okozott bennem, és egyedül csakis az a hit tartott engem életben, hogy továbbra is itt vagy velem, mellettem ülsz, figyelsz engem, és óvsz, ahogy mindig is tetted. Olyan valóságosnak éreztelek mindig is. Talán ezért nem tudtam elfogadni soha, hogy megszűntél létezni. Mert nem így volt.
  És most is ott voltál velem... Éreztelek téged. A könnyeimet nyeltem, szipogtam, mint egy kisgyerek... Újra az akartam lenni.
  Most, hogy visszatértem ide, ahonnan évekkel ezelőtt a családunk elmenekült, csak újult erővel tört rám minden, ami te vagy. Nem haltál meg számomra – azt hiszem, igazad volt abban, hogy amíg nem feledkezünk el rólad, nem is vagy halott. Élsz, itt vagy, ebben a nagy, régi kertben. Körülveszel engem; ott vagy a lágy szellőben, amely az arcomat simogatja, a ringató tücsökciripelésben, az andalító madárdalban, a lágy, meleg napsütésben. Te vagy az oxigén, amit belélegzem. 
 Te vagy minden. Te vagy az örökkévalóság.

_ _ _ _

(Against The Current - Demons)