Az Éjkirálynő áriája - Loki fanfiction

Part 13

A börtönből kiteleportálva a Szivárványhíd fele vettem az irányt. Igaz, ahhoz, hogy elmenjek innen, nincs szükségem a Bifrösztre, de a régi rejtekhelyünk arrafele volt, és azt még meg akartam látogatni, mielőtt elmegyek Asgardról. Csuklyámmal a fejemen körbejártam Asgard utcáit, míg egy köpeny vöröses villanása magára nem vonta a figyelmemet. Óvatosan a bátyám után indultam, követve őt a város utcáin. Legnagyobb meglepetésemre egyedül volt, és a rejtekünk fele tartott. Arra a tisztásra, amiről csak én is Loki tudtunk. Gyorsan megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem a mennydörgés urát, miközben cikáztak a fejemben a gondolatok. Miért mondta volna el Loki Thornak a titkos búvóhelyünk hollétét? Ő vajon hol lehet? Thor miért nem a palotába tart? A lábaim maguktól is a kis tisztásra vittek, ahol a gyerekkorunk nagy részét töltöttük Lokival. A kiugró párkányról a vízesésre és a Bifrösztre lehetett kilátni. Egy ideig csak a körülvevő fák mögül figyeltem Thort, aki szomorúan gubbasztva ült egy kidőlt farönkön.

- Szép a kilátás igaz? – ültem le mellé, a beborult horizontot fürkészve. – Lokival régen mindig ide menekültünk a palotából, ha valamelyikünk rossz fát tett a tűzre. Senki nem tudott erről a helyről. Talán Heimdallt kivéve. Hogyhogy Loki beszélt neked róla? – kérdeztem mosolyogva a régi emlékeken.

- Mert... Mert ő – kezdte el-elcsukló hangon, és meglepődve vettem észre a lecsorduló könnycseppeket az arcán. Ahogy a könnyezni kezdett, úgy eredt el az eső is. – Ő meghalt, Vee. Végig néztem, és nem tudtam segíteni rajta.

A könnyed mosoly azonnal lehervadt az arcomról. Valahol belül éreztem, hogyha nincs itt, akkor valami nem stimmel, de azt a hangocskát mélyen elnyomtam magamban. Félig még reménykedtem, hogy nevetve előugrik a fák mögül, ahogy régen, azonban tudtam, hogy ennek vége. Nem fogunk több kérdezz-feleleket játszani, nem kell többé aggódnom, hogy milyen bajba keverte magát.

Csak ültem ott az eredő esőben, visszaemlékezve az összes közös pillanatra, kizárva mindent és mindenkit. Az sem tűnt fel, hogy időközben az eső is elállt és Thor is elment. Végül összegyúrtam a bánatomat egy kis gombócba, és azt a lelkem legmélyére száműztem, majd egy portált létrehozva belevetettem magamat az űrbe, anélkül, hogy tudtam volna hova tartok.

***

Egy idegen bolygón tértem magamhoz, egy csapat rongyokba burkolózott helyivel körülvéve. Ahogy elkezdtem felülni, a fickók ijedten meghátráltak, majd egymás közt kezdtek sugdolózni. Az elkapott hangfoszlányok alapján azt próbálták kitalálni, hogy mit kezdjenek velem. A kíváncsi tekintetekkel mit sem törődve feltápászkodtam, és szemügyre vettem a környezetet. Az eget tornádószerű féreglyukak borították, melyekből folyamatosan potyogtak le az univerzum legkülönbözőbb kacatjai. Amerre a szem ellátott, a bolygó felületét hatalmas hulladékhegyek tarkították, melyben fel-felvillantak a turkáló helyiek színes rongyai. Mialatt én újdonsült otthonomat mértem fel, társaságom tagjai úgy dönthettek, hogy ők nem tudnak helyesen dönteni a sorsomról, így elkezdtek egy düledező űrjárgány fele rángatni. Kérdő tekintetemre elkezdtek az egyik kimagasló szemétkupac fele mutogatni, gondolván, hogy nem értem őket. Mikor elkezdtem őket kérdezgetni, megijedtek, de utána elmagyarázták, hogy a vezetőjük elé visznek. Sajnos azonban mire elindultunk volna, egy másik űrhajó jelent meg a fejünk felett. Mire észbekaptam, addigi kísérőimnek nyoma veszett, és egyedül maradtam.

A jármű landolt, majd egy fiatalnak tűnő nő kászálódott ki belőle, enyhén tántorogva. Nagyot húzott a kezében tartott üvegből majd rám mutatva beszélni kezdett:

- Neked velem kell jönnöd – Indult felém, kezében egy sokkolónak kinéző kis szerkezettel. – A Nagymester találkozni akar veled. – Ezernyi kérdés suhant át a fejemen ezeket hallva. Azondban volt egy megérzésem, hogy a kérdéseim legnagyobb részére a válaszokat a rejtélyes Nagymestertől kaphatom meg. Pár perc mérlegelés után, – mialatt újdonsült társam nagyjából kijózanodott, – úgy döntöttem, vele tartok. Mégis mi baj lehet belőle?