Az Éjkirálynő áriája - Loki fanfiction

Part 19

- Mit gondoltok, fel kéne ébreszteni? – A hang ismerős volt, de képtelen voltam beazonosítani a tulajdonosát.

- Szerintem hagyd még pihenni – Nat hangját már felismertem, és ez alapján arra következtettem, hogy már a valóságban létezem, és nem a könyvtárban.

- Mi az ott a kezében? – Most Banner szólalt meg, és a kérdésére nekem is feltűnt a markomban lapuló tárgy. Óvatosan körbetapogattam a kis karikát, az az ujjamra csúszott, így felismertem benne Loki eljegyzési gyűrűjét. – Ez csak szerintem nem volt nála, akkor, mikor elhoztuk?

Erre felültem az asztalon, és meglepve láttam, hogy még mindig abban a teremben vagyok, ahonnan a csatát követtem figyelemmel. Lecsúsztam a földre, és elindultam a Bosszúállók megfogyatkozott csapata felé.

- Mi is történt pontosan mialatt eszméletlen voltam? – Bújtam oda Thorhoz, megszakítva az eddigi beszélgetésüket. – Körülbelül tisztában vagyok az eseményekkel, de néhány részlet még nem tiszta. – A csapat tagjai örömmel vegyes meglepődéssel nézték hirtelen felbukkanásomat. Néhányukat, köztük Amcsi Kapcsit, Bannert és Natet már ismertem, de voltak ott ismeretlen arcok is.

- Thanos történt – húzott szorosabban magához komor arckifejezéssel a mennydörgés istene, akiből ennél hosszabb választ képtelen voltam kihúzni.

- Ja, meg a csávókámnak mindenkije megdöglött. Főleg az öccse. – Egy mosómedve szólt közbe, aki összefont karral állt a bátyám mellett. Legszívesebben minkettejük képébe üvöltöttem volna, hogy túl jól ismerem a történteknek ezt az oldalát, de már nem maradt erőm hozzá.

- Tudom – sóhajtottam, majd a két idegenhez fordultam. – Ravenna vagyok Thor húga.

- Aha, szóval te vagy az a bige, aki néha eltűnik, és mindenki halottnak hiszi – a maci mindentudón bólogatott, majd felém nyújtotta a kezét. – Mordály vagyok.

- Okoye. – A másik ismeretlen, egy nő csak ennyit mondott, aztán hátat fordított nekünk és elsétált.

- Kérlek valaki elmondaná mi történt? – kértem újra, és ezúttal értelmes választ is kaptam. Rogers érthetően elmagyarázott mindent, kifejtve minden apró részletet, a nem lényegeseket is beleértve. Nem zavart az egyre hosszabbra nyúló történet, mert míg a kapitány beszélt, az elterelte a figyelmemet minden másról. Mikor Steve befejezte a mesélést, Natasha fordult hozzám.

- MI visszamegyünk New Yorkba, megnyugtatni az embereket. Te is jöhetnél. – A kérdést nekem címezték, de egyben a bátyámnak is szólt, így rá néztem a válaszát várva. Ő nem felelt, csak karon ragadott és elhúzott egy eldugottabb sarokba.

- Mi bajod van neked? – förmedtem rá, amint elengedett. – Túl sokba került volna rögtön válaszolni?

- Loki meghalt, Apánk meghalt, Anyánk meghalt. Asgard elpusztult, a népe ki tudja, hol van. És te – egyre jobban hadarva sorolta a történteket. – Te sosem vagy ott, mindig eltűnsz, és azt se tudom, hogy élsz-e. – Mindegy egyes szavával egyre nőtt az üresség a szívemben, míg más semmi nem maradt.

- Nőj fel! – Egyenesen Thor szemébe meredtem. – 1500 éves vagy, egyedül is boldogulsz. Én nem kellek hozzá.

- Ó, kérlek! – Forgatta a szemét. – Nekem tényleg nincs szükséged rád, de gondolkozz el azon, hogy neked szükséged van-e rám. – Csalódottan megrázta a fejét.

- Tudod mit? – Minden érzelem nélkül elnevettem magamat. – Már nem is érdekel. Te mész a magad dolgára, én az enyémre. Mondd meg a többieknek, hogy maradok. – Sarkon fordultam, és elrohantam a folyosón, ki a szabadba.