~Disconnected feelings~ L.H

~Disconnected feelings-Bárcsak megállna az idő~

A kezeim lezsibbadtak, de azonnal reagáltam a csókra. Éreztem ahogy Luke elmosolyodik, én pedig  alig bírtam megállni hogy ne túrjak a hajába. Egymásra néztünk, és mosolyogtunk. Egyikőnk se szólt semmit, csak feküdtünk a fűben. A nap melegen sütött, gyönyörű idő volt. A csókra visszagondolva..megint libabőrös lettem, és valószínűleg egy paradicsom is megirigyelte volna a színemet abban a pillanatban. Felültem, és a fűvel kezdtem játszadozni. Luke odaült mellém, majd ismét beszélgetni kezdtünk. Minden féle vicces sztorit meséltünk egymásnak régről. Annyira el tudok lenni Lukeal, hogy az időérzésem teljesen elveszik mikor vele vagyok. Szeretem ha valaki el tudja feledtetni velem a külvilágot, és Ő pont ilyen. Még ha csak pár percre látom vagy beszélünk akkor is kihúz abból a szürke világból amiben vagyok. Ezt imádom benne. Ahogy sétáltunk a réten egyikőnk sem foglalkozott a telefonnal, se semmi mással. Én ugyan még mindig hapciztam öt percenként, de ez a délután messze a legjobb volt hosszú idő óta. Észre sem vettük hogy elrepült az idő. Az ingemet magamra kaptam, mert kezdtem fázni. Luke szólt hogy induljunk, mert a nap kezd lemenni. Felkaptam a táskámat és indultunk ki erről a csoda helyről. Mielőtt a fák között átmentünk volna a park részére utoljára visszanéztem. Ez a hely annyira különleges lett számomra egy délután alatt...megdöbbent hogy mennyire gyorsan tud kötődni az ember valamihez, amit még csak rövid ideje ismer. De ugyanígy van ez az emberekkel is. Meglátsz valakit például a suli folyosón, kiderítesz róla dolgokat, kezded megkedvelni. Majd egyre többet és többet tudsz róla, majd hirtelen azon kapod magadat hogy várod mikor láthatod újra, mikor lehetsz vele. Ha nem is szemtől szemben de legalább egy helyen. Ha pedig nem látod aggódsz, mi lehet vele. Elkezdtek beszélni, aranyosnak találod. Különlegesnek, egyedinek, fontosnak. Szeretnéd ha te is fontos lennél neki, amennyire fontos Ő neked. Hogy viszonozza az érzéseidet. Ha szerencsés vagy, adatik erre esélyed. De van akinek nincs ilyen szerencséje. Ez vagyok én, általában. De most ahogy visszagondolok erre a napra, kezdem beleélni magamat, hátha lehetek én is ilyen szerencsés egyszer az életben.

-Audrey, hey! Itt vagy?-kérdezi Luke az oldalamat bökdösve.

-Hum? Ja, bocsi. Megint elgondolkoztam..-magyarázkodom.

-Na és min gondolkodtál?-kérdezi miközben már a parkban vagyunk, ahol még mindig rengeteg kisgyerek játszik.

-Hogy min gondolkodtam?-A francba. Most mondjam el neki mindazt amit érzek/gondolok? Na azt nem. Még elijesztem...uh. -Semmi különös dolgon, csak a délutánon. A hely amit mutattál tényleg gyönyörű.-magyaráztam ki magamat. 

-Igen, gondoltam hogy tetszeni fog.-mondja egy apró mosoly kíséretében.

-Köszönöm ezt a napot, Luke.-mondtam neki halkan, és valószínűleg totál vörösen. Rám nézett, és egy olyan mosolyt villantott rám hogy azt hittem ott helyben dobok egy hátast. Kézen fogott és egy padra húzott. Leültünk, és néztük a gyerekeket amint fogócskáznak, játszanak. Annyira aranyosak. Ahogy ott ültünk és gondolkoztam megint, kicsúszott a számon a kérdés, amit jobb lett volna ha nem kérdezek meg. 

-A te apukáddal mi van?-Oh, basszus. Ezt nem kellett volna. Régen fél füllel hallottam róla hogy Luke apukájával történt valami. Azthiszem egy régi interjúban volt, és ahogy láttam az apukájával játszadozó kisgyereket előttem kíváncsi lettem. Luke tekintetét a parkról a földre szegezte. Én idióta! 

-Mármint, nem kell elmondanod hiszen én sem mondtam el..csak kíváncsi voltam.-motyogok zavartan, és remélem hogy nem rontottam el a kedvét.

-Nem, semmi baj. Csak ez sem egy vidám történet.-mondja még mindig a földet nézve. Egy bátor és ismét átgondolatlan mozdulattal a fejemet a vállára hajtottam. Láttam, ahogy elmosolyodik, így kezdtem megnyugodni hogy nem bántottam meg a kérdésemmel. 

-Röviden annyi a történet, hogy öt éves voltam amikor utoljára láttam. Anyám nem mondta el mi történt vele, hogy elhagyott-e minket vagy más. Szóval, jó ideje nem tudok róla. Egy ideig kérdezgettem róla de anyám folyton terelte a témát. Ma pedig inkább hagyom, lehet jobb hogy nem tudom.-meséli.

-Sajnálom..-nem kellett volna megkérdeznem basszus. Nem tudtam mit kéne tennem, és hirtelen csak egy dolog jutott eszembe. Mutató ujjammal bökdösni kezdtem az oldalát, mire egyből rám kapta a tekintetét, és mosolyogni kezdett. Folytattam a bökdösést, már csak azért is hogy visszaadjam a csikizés hadműveletét. A park ismét tőlünk zengett, többen oda néztek amikor sikítottam egy aprót, mert Luke visszatámadott. Majdnem leestem a padról amikor visszahúzott maga mellé. Rendbe szedtem az összekócolt, madárfészeknek tűnő hajamat, majd mondtam neki hogy induljunk, mert kezd sötét lenni. Nem akartam hogy vége legyen ennek a napnak. Azt szerettem volna hogyha megáll az idő és soha többé nem megy tovább. De ez sajnos nem lehetséges...Felálltunk, és ki indultunk a parkból. A nap aranyra festette az eget, alig bírtam levenni róla a szememet. Luke végig mellettem sétált, és mikor véletlen összeért a vállunk vagy rám nézett furcsa bizsergés fogott el. Lassan a házunkhoz értünk. Bementünk a kapun, majd nyitottam volna ki az ajtót, de már nyitva volt. Az hogy megijedtem enyhe kifejezés volt...Benyitottam, és láttam ahogy Alanah a nappaliban ülve telefonál. Huh. A nappaliba érve intettem Lukenak hogy jönnön be. Alanah észrevett minket, és egyből letette a telefont. 

-Sziasztok?-kérdezte meglepetten. 

-Hali.-köszöntem mosolyogva, és ittam a látványt ahogyan barátnőm köztem és Luke között kapkodja a tekintetét. Azt se tudja mi van. Az ilyen alkalom ritka.

-Most akartalak hívni. Bejöttem, sehol senki, főleg nem te. Azt hittem elraboltak az ufók.-mondja nevetve.

-Nem raboltak el. Még. -nevetek majd leülök a kanapéra. Luke jön és leül mellém. Majd még mielőtt elkezdenénk bármit is csinálni vagy beszélgetni az ajtó kinyílik és hangos nevetést hallunk. Ezek biztos a srácok lesznek.