~Disconnected feelings~ L.H

~Disconnected feelings~Close as strangers~

Ez az egész szerelemnek titulált dolog furcsa. Mármint, néha jó, néha rossz. Őrültség, és egy kissé veszélyes is. Mert ugye rá bízod a szívedet egy másik emberre. A kezébe adod a lehetőséget, hogy megbántson. Persze, nem erre számítasz. Arra gondolsz, ez csak jó lehet. Az igaz szerelemben nincsenek akadályok. Hát hadd mondjak valamit. Az igaz szerelem aligha létezik. Ez a pofátlan valóság, sajnálom. Mert mi van, ha a másik iránt érzett szerelmed nem viszonzott? Nem érdekled a másikat? Kihasznál? Viccet csinál belőled? Na az...az képes összetörni egy embert. Egy olyan embert, aki igazán szeretett valakit, de az nem viszonozta.

Megfulladok a hiányában.

Ahogy az utcán álltam a tűző napsütésben és meghallottam a dalt amit imádok, arra gondoltam vajon ki lehet az. Hogy Luke-e? Az esélytelen. Nem tudja hogy itt vagyok, és nem fog megtalálni.Ja, mert nem is keres. De a legrosszabb az egészben, hogy nekem hiányzik. Míg neki én, nem valószínű. Hiányzik minden amit együtt csináltunk. Hiányzik a nevetése, a hangja, a hülyeségei, a szörnyen rossz viccei. És őrülten hiányzik a mosolya. Hogy nem látom. Szinte fájdalmas a felismerés, hogy ezt tette velem. Akár hányszor eszembe jut az a kép felkavar minden egyes érzelmet bennem, és újra a porig zúz. A dalt hallgatva tovább mentem, és egyre hangosabban hallottam a Miss you ismerős dallamait. A szívem vadul dobogott, bennem volt az a pici remény, hogy talán Ő az. De ahogy elértem az utca végére megláttam, hogy csak egy utcai zenész. Közelebb sétáltam majd megálltam a srácot körbeálló embereknél. A barna hajú fiú velem egy idős lehet. Ahogy ott álltam és a dal átjárta mindenem, csak Luke járt az eszemben. Minden előjött, az emlékek, a nevetések, a csókok. Egy könnycsepp szaladt végig arcomon, de azonnal le is töröltem. A dalnak vége lett, a tömeg eloszlott, a nagyiék pedig odaértek hozzám.

-Audrey! Miért nem szóltál hogy elmész? Már kerestünk mindenhol.-akadt ki nagyi.

-Jó, nyugi. Nem tűntem el.-szólok vissza kissé szipogva.-Megszokhatnátok már.-nagyi megforgatja szemeit, majd a gitárját pakoló sráchoz lép.

-Daniel!-köszön neki a nagymamám.

-Csókolom Mrs.Taylor!-öleli meg a gyerek a nagyit.

Mi van?!

-Hogy vagy Dan? Minden rendben?-ráznak kezet papával.

Ne már, ez most komoly? Én meg állok itt mint egy hülye.

-El is felejtettem.-húz oda nagyi-ő itt a kis unokám, Audrey!-mutat be ezek szerint Danielnek. Köszöntünk egymásnak, majd hátra is slisszoltam, nem vágytam a középpontban lenni, plusz nem akartam hallani ahogy leszervez nekem a nagyi egy konkrét hatvanas évekbeli randit. A telefonommal babráltam, aminek a háttere még mindig én vagyok ahogy Luke puszit ad az arcomra és meg grimaszolok...sóhajtottam egyet, majd szóltam hogy induljunk. Szerencsére negyed óra múlva végre tényleg elindultunk haza. Hála az égnek.

A konyhában segítettem kipakolni, aztán a gondolataim kezdtek megfojtani, így szóltam hogy elmegyek sétálni. A nagyiék házánál van egy kis erdő. Régen nagyon sokat jártunk ki oda. Felkaptam a fülesemet, a telefonomat, és elindultam.

Az erdőben sétálva nem bírtam már tovább. A folytonos gondolkodás kikészít. Egyfolytában az jár a fejemben hogy én rontottam el valamit. Nem voltam elég jó Luke-nak. Nem érdemlek meg egy ilyen embert mint Ő. Még az esélyt se, hogy együtt legyünk. Mindig bezavart valami, valaki.

Ahogy egyre rosszabbul lettem, elindult a lejátszóban az egyik daluk.

Close as strangers