~Disconnected feelings~ L.H

~Disconnected feelings~első

-Lányok! Ideje bejönni, lassan kész az uzsonna. Ne kelljen még egyszer szólni!- kiabált ki Rose nekem és Charlotte-nak.

Egymásra néztünk, eldobtuk a játékainkat és már futottunk is be a házba. Ott mindenki ránk várt. Szüleink beküldtek minket a fürdőbe kezet mosni, amit egy grimasszal meg is tettünk. Majd újra a konyhába mentünk és leültünk az asztalhoz. Elkezdett mindenki enni, aztán mikor az asztalnál ülő kisebb sereg végzett az evéssel és a napi dolgok beszámolásával felálltak és mentek a dolgukra. Mi Charlottal még kimentünk az udvarra játszani, ami annyit takar hogy bokától fülig mindkettőnk saras lett. Hát igen, élni tudni kell.Mi nagyon élveztük a játékot, csak a szülők nem díjazták mikor megláttak minket. Olyankor mindig megkaptuk a leszidást, és én még pluszba is. Merthogy bár én vagyok a fiatalabb Charlotte engem utánoz és hogy én mutassak példát. Annak ellenére, hogy 6 éves vagyok. A leszidás és egy órás fürdés után valamelyikőnk mindig kiharcolta hogy ott aludhassunk a másiknál. Charlottenak nagyon megy a kiskutya nézés, szóval mikor Rose felé közelített, tudta már mit akarunk. Általában rábólintottak a dologra, így még egészen 9 óráig ment a játék, majd mikor már lecsukódtak a szemeink aludtunk. Másnap reggel a bundáskenyér illatára ébredtünk, amit Rose valljuk be annak ellenére hogy pocsék szakács kiválóan készít el. Lebattyogtunk a lépcsőn, és közben megtárgyaltuk hogy ki mit álmodott. Lent leültünk a pulthoz és elkeztünk reggelizni, közben pedig az elmaradhatatlan Spongebob-ot néztük. Ez mindig feldobta a reggelünket. Reggeli után akinél épp aludtunk, legyen az Rose vagy az én anyukám, felmentünk és felöltöztetett minket. Vagyis..segített. Utána pedig kezdődött megint a játék. Kint az udvaron vagy bent a házba, mindegy volt. Csak együtt játtszunk. Olyanok voltunk mint a testvérek. Végülis..unokatesvérek vagyunk. De azért az nem ugyan az. Azok a játékkal teli napok, gondtalanság, nevetések, boldogság...

Jelen:

Valahogy 10 óra körül ébredtem fel, fejfájással és ugyanazzal a kérdéssel a fejemben: Miért álmodtam ezt megint? Mostanában...lassan fél éve elég gyakran álmodom újra a régi időket amikor még szinte testvérek voltunk Charlottal. Én olya típus vagyok hogyha bánt valami akkor azon rengeteget agyalok és nem könnyű magam túltenni rajta. Ezért is álmodok ennyit mostanában. Vagyis gondolom. Kimásztam az ágyból, feletúrtam kócos hajamba, közben az ablakhoz sétáltam és kinéztem. Azt a kilátást sosem unom meg. 17 év után sem. Valószínűleg nem is fogom soha. A napsütés, a kék tenger látványa és a sok ember a parton. A nyüzsgés, a nagy hullámok és szürfüző emberek. Egyszerűen gyönyörű itt minden. Már ami a kilátást illeti. Az élet teljesen más. Nyári szünet van, és nem dolgozom a nyáron. Szerettem volna, de nem úgy jött össze ahogy akartam. Milyen meglepő. Jelentkeztem Starbucksba, Café Sydney-be, és még pár helyre. Mindenhol találtak embert. Ki gondolta volna? Hát én. Szóval idén nyáron csak tengődök, és ténylegesen pihenek...oké lustulok a hét 7 napjából kb 3-on. De a félreértés elkerülése végett nem fekszem egész nap és bámulom a tv-t. Takarítok, bevásárlok, segítek anyunak vagy barátokkal találkozok. Vagy amit a legjobban imádok, a parton sétálgatni órák hosszat és gondolkozni, zenét hallgatni. Ahogy néztem ki az ablakon kedvem támadt kimenni és kint lenni egész nap. Lementem a konyhába ahol bekapcsoltam a tv-t majd a hűtőhöz sétáltam és kivettem belőle a tejet. Azután a szekrény felső polcában kutattam a műzlim után. Nem vagyok valami magas ember a 169 centimmel, szóval lábujj hegyen és kinyújtott kézzel próbálkoztam elérni a dobozt, amibe az életerőm van. 2 perc után meguntam a nyújtózkodást, és egy székre felállva végre megszereztem a műzlimet. Nem volt egyszerű menet. Lekászálódtam a székről, elővettem egy tálat, beleöntöttem a tejet, hozzá a műzlit és ettem is. A kanapén ülve valami értelmes műso után kutattam, ami persze nem volt. Így maradtam a Spongyabobnál. Igen. Spongyabob. Még mindig elvagyok rajta annak ellenére hogy 17 éves vagyok. Reggeli után visszamentem a szobámba ahol felöltöztem, előkerestem a fülhallgatómat és a telefonomat. Zsebre tettem a 2 fontos kelléket és indultam is le a partra. Ajtót bezárva megkezdtem negyed órás sétámat a tengerpart felé. Az úton hemzsegnek a kocsik, emberek mennek ide-oda a járdán vagy épp szörf deszkákkal igyekeznek oda ahova én. Leértem a homokos mennyországba. Cipőmet levettem, fülesemet és telefonomat előszedtem és indítottam egy számot. Ami épp Simple Plan-Perfect volt. Szeretem ezt a számot. Sokat mondó. Elkezdtem sétálni, és ezzel együtt gondolkozni is. Hogy min? A régi időkön. Pontosabban...az 1 éve történt dolgokon. Egyszerűen annyira bánt hogy nem tudom magam túl tenni magam rajta. Hogy változhat valaki ennyire meg? A valaki alatt Charlotte-t értem. Már már felénk se néz, lassan a tv-ben gyakrabban látom meg hallom mint telefonon. Ő most Los Angelesben lakik, és ott dolgozik az albuma utolsó számain. Aztán 1 hónap és turnára indul. Ennyit tudok. És azt, hogy mennyire elfelejtette hogy ki segített neki ebben az egészben. Hogy élje az álmait. Hogy olyan élete legyen amiről más csak álmodik. Ez az ember történetesen én vagyok. Én segítettem neki a legtöbbet. Én kerestem neki énektanárt anno, én mondtam neki öltözködési tippeket, én noszogattam hogy menjen fellépni..általam szervezett fellépésekre. És én neveztem be a versenyre is. De egy köszönöm-öt egyszer nem hallottam. Egyetlen egyszer sem. Mégis segítettem neki. De ez van. Jó fél óra séta után a már jól ismert sziklás-homokos kissé eldugott szakaszához értem a partnak. Ott leültem egy sziklára és néztem a tengert. A hullámokat, a szörfösöket. Telefonom egyszer csak rezegni kezdett jelezve, hogy sms-em jött. Az üzenet címzettjét látva nagyot néztem.

Feladó:Charlotte. Üzenet: Hali! Boldog névnapot, bocsi hogy késve írtam. Remélem nem haragszol. Kárpótlásul nézd meg a ma esti műsoromat az 1-en. Puszi. xxx

Na igen...a névnapom múlt hét pénteken volt, és ma szerda van. Hmm..elég időben írt mit ne mondjak. De ne haragudjak. Most már értitek? Ez az....hogy mennyire más lett. De nem lesz rossz kedvem miatta. Nem éri már meg, és amúgy is pont nyáron? Július eleje van. Nem hagyom hogy elrontsa a nyaram. Amúgy se vagyok az az otthon ülő típus..csak agyalok. Ennyi. Ezt mindenki csinálja ha bántja valami. Aztán végig gondoltam hogy kedves legyek-e vagy ne..de az első nyert. Vissza írtam neki egy "köszönöm. Oké, ha lesz időm megnézem. Szia. X." mondatot. Mégse leszek olyan mint ő. Az idővel teljes zavarban voltam, úgyhogy telefonomon megnéztem az órát. Ami 2-t mutatott. Lassan haza indultam a partról, gondoltam otthon rendet rakok a szobámban. Így legalább tényleg rend lesz, és anya sem akad ki hogy mi az a "csatatér" ami ott van. A hazafele vezető úton bementem egy Starbucks-ba és vettem egy frappucinot. Kevés eseménytelen séta után az utcánkba találtam magam. Végig sétáltam az utcában pontosan a házunkig. Kinyitottam a kaput aztán az ajtó előtti lábtörlőt felemelve vettem elő a kulcsot. Ha lusta vagyok eltenni csak be teszem a szőnyeg alá, és mikor hazajövök lazán bemegyek. így legalább nem aggódok hogy elhagyom. Ami nekem köztudottan nagyon jól megy. Kinyitottam a bejárati ajtót, majd levettem cipőmet az előszobában. Fel mentem az emeletre, a szobámban átöltöztem otthoni ruhába. De hogy ne legyen unalmas bekapcsoltam a rádiót. Éppen a 5 Seconds Of Summer- She looks so perfect cimű dal ment. Tökéletes! Ettől a daltól mindig jó hangulatom lesz. A pakolást a szekrénnyel kezdtem..ami hát..eléggé úgy nézett ki mintha valaki direkt össze dobált volna benne mindent. Miután azzal megvoltam áttértem az ágyam alatti részre. Végre megtaláltam a zoknim párját!!!! Már 4 napja kerestem. Tuti teleportálta magát hogy ne találjam meg. Kész voltam a ruhák és egyéb nagyobb dolgok pakolásával, úgyhogy jöhetett az író asztalom. Na az nem lesz egy egyszerű mutatvány. Suli vége óta nem jártam arra, és még csak le se ültem oda. Kerülöm azt a helyet nyáron. Összerendeztem a könyveimet, a füzeteket, bedobozoltam őket és a szekrényem tetejére tettem. Azokra már úgyse lesz szükség. El akartam őket tüzelni, de nem tehetem mert egyszer már volt ebből ügyem. Ha jól emlékszem 3 éve volt, hogy suli után a haverokkal összeültünk és a nyári szünetg első napján a parton tüzet gyújtottunk és elégettük a könyveinket. Minden tök jó volt egészen addig, amíg nem jött a partiőrség és be nem vittek az örsre "vandalizmus" vádjával. Azután hívták a szüleinket, akik azonnal be is jöttek mindenkiért. Amit a szüleinktől kaptunk azt senki nem tette zsebre. Plusz ha még egyszer ilyet vagy hasonlót csinálunk mehetünk közmunkára. Szóval a könyveim elégetését elvetettem. Folytattam tovább a pakolást, közben anya hazaért a munkából. Leszaladtam, adtam neki egy puszit majd elkezdtünk beszélgetni. Mindenki elmesélte a napját, kivel mi történt. Hát..az én mesélésem 2 percig tartott. Eseménytelen napom volt. Megint. Leültünk a tv elé és ott beszélgettünk tovább. Aztán hasam korgással jelezte, hogy ma alig ettem valamit. A konyhába igyekeztem ésmíg odaértem kigondoltam mit eszek. Választásom a melegszendvicsre esett. Yummi! Csináltam anyának is, majd odavittem a kaját neki és magamnak is a kanapéra. Eszembe jutott hogy Charlotte írta, hogy ma az 1-en adásban lesz. Szóltam anyának hogy kapcsoljon oda. Ő közben megette a vacsorát, és mondta hogy felmegy mert fáradt. Adott egy jóéjt puszit és már az emeleten is volt. Én vártam hogy kezdődjön a Charlotte szerint említett adás. Két perc várakozás után el is kezdődött a műsor. Bemutatkozott a műsorvezető, majd beszélt ott valami értelmetlen vicceket 5 percen keresztül. Már azon voltam hogy elkapcsolom de akkor bemondták unokatesóm nevét, aki már be is libbent a műsor kamerái elé és leült a kanapéra. Beszélgettek vele, kérdezték az új albumáról, a lassan kezdődő turnájáról, stb. Ez volt úgy fél óra amit én már halálosan untam mert folyamatosan azt kellett hallgatnom, hogy unokatesóm magát "szerényen" fényezi. Mondtam magamnak hogy ha ezt csinálja, 2 perc és elkapcsolom és megyek aludni. De amint ez a gondolat végig futott a fejemben...meghallottam egy banda nevét.

És akkor köszöntsék a műsorban a 5 Seconds Of Summert! A szívem akkorát dobbant, hogy azthittem kiüti a bordáimat. Egyből jobban fókuszáltam a tv-re és a benne szereplő 4 srácra. Bemutatkoztak, köszöntek, és ők is helyet foglaltak a kanapén Charlotte(!!!!!!!) mellett. Neki a fiúk 1-1 puszival köszöntek amit én csak padlóig érő szájjal néztem. Mióta vannak ők ilyen jóba?? És nekem erről miért nem szólt?? Teljesen azonban akkor akadtam neki amikor Charlotte bejelentette, hogy turnézni fog Ausztráliában is az első turné állomásán a fiúk lépnek fel...