Méregváltó (Sophia Gift I.)

22.

Felgyorsultak az események. Geri felosztotta a teendőket.

Szilárd elkíséri Nanukot a falkaközpontba, hogy ne legyen láb alatt. Gondolom, azért pont Hófehérkét bízta meg ezzel a nemes feladattal, mert látszólag ő volt az egyetlen, aki képes megállítani az óriást, ha az mégis bajt okozna.

Gerinek más dolga akadt. Boldó és az Edet szemmel tartó Tina kíséretében elindult felkeresni a helyet, ahol érdekes vendégünket állítólag helybenhagyta az idegen farkasok hármasa.

Bezártam utánuk az ajtót.

Cinti, Mika és Ben maradt tartani a frontot. Gyanítom azért, hogy a tapaszalatlan Cinti és a nemrég még betegeskedő Mika biztonságban maradjon Ben védelme alatt. Bár egészen biztos, hogy Mikának már kutya baja, de nem én fogom erről meggyőzni Tinát.

– Ki kér forrócsokit?

Most, hogy a nagyja elment, előkotorhatom a dugi készleteimet.

– Mindenki! – döntött Ben.

Cinti megint kérés nélkül ugrott segíteni.

A fiúkat a nappaliban hagytuk.

Kábé fél perc után meguntam a csendet.

– Milyen az élet a falkával?

A lány megint megilletődött, hogy hozzá szóltam. Még a kanalat is kiejtette a kezéből.

– Bocsánat – susogta, miközben lehajolt érte.

– Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.

Megrázta a fejét.

– Túl ijedős vagyok. A többiek nagyon kedvesek.

Mosolygott, úgyhogy megkockáztattam még egy kérdést.

– Idevalósi vagy?

– Nem. A fővárosban lakom.

Elmosogatta a kanalat.

– Akkor hogyhogy itt maradtál? Nem szeretnél inkább visszamenni?

A főváros elméletileg nem valódi falkaterület, de a gyakorlatban hat falka tagjai is laknak vagy dolgoznak ott.

És megint leejtette azt a szerencsétlen evőeszközt.

Kivettem a kezéből.

– Csinálom én. Szereted a forrócsokit?

Maradjunk a személytelenebb kérdéseknél.

– Hát...

Lehet, hogy inkább semmit sem kellene kérdeznem.

Reccsenés rezegtette meg a levegőt, aztán egy csattanás következett, amibe az egész ház beleremegett.

Kelleni fog egy új ajtó.

Ben szitkozódott.

Egymásnak feszülő, birkózó testek és elmozduló bútorok hangja, majd valami tompán puffant a padlón.

Lassan betöltötte a levegőt egy jópár napos tetem édeskés szaga.

Cinti a karomba csimpaszkodott.

A kezére tettem a kezem, részben abban reménykedve, hogy kicsit enged a szorításán, amiből bizony érezni lehet a farkast, részben pedig, hogy mozgásra késztessem a lányt.

Az ajtóhoz óvakodtunk.

Ben háta takarta a kilátás egy részét. Tőlünk alig három lépésnyire állt.

Az előszoba felé két újabb idegen farkas várakozott. Egyik sem farkasban.

A lábamnál az eszméletlen Mika feküdt.

Egy-null.

Ők ketten vannak. Legalábbis eddig úgy tűnik. Az egyiknek volt valami baj az egyik karjával. Talán kiment a válla. Mindenesetre furán áll.

Állt. Egy mozdulattal rakta helyre.

Nálunk Ben harcra kész, Cinti... Hát, Cintit nem tudom. És még itt vagyok én is.

Aha. Vicces.

Mintha sok kárt tudnék tenni bennük.

Az egyik, aki megjelenésében egy idősebb Edre emlékeztetett, és a szaga szerint is rokonok, rám vigyorgott. Hátborzongató, szadista vigyorral.

Fogadnék, hogy szereti kínozni a zsákmányát.

A másik új farkas, amelyik az előbb billentette vissza a vállát, szőkésbarna volt, kék szemű, üres tekintetű szépfiú típus. Csak pár hete fertőződhetett meg. Tisztára úgy nézett ki, mint Syb régi Ken babája, ami most vudu babaként... vagy inkább stresszlabdaként funkcionál.

Idősebb Ed mellett a padlón egy kibelezett róka feküdt. Már rég elkezdett bomlani. Nagyon rég, ha figyelembe vesszük, mennyi ideje van fagypont alatt a hőmérséklet. Nemrég olvadhatott ki. A bűzös, nyálkás valami, ami a belső szerveiből maradt, átáztatta a nevelőanyám kedvenc szőnyegét.

– Mit akartok – morogta Ben halkan, fenyegetően.

Ijesztő.

Most a hátsó ajtó reccsent megadóan.

Ne már. Az nem is volt bezárva.

Több dolog történt egyszerre.

Cinti ellökött magától, és ugyanazzal a lendülettel a kandalló melletti állványhoz lendült.

Idősebb Ed oldalra mozdult, mintha meg akarná kerülni Bent, aki szinkronban mozdult, hogy ne veszítse szem elől.

Ken baba pislogott.

Én pedig egy újabb idegen, ezúttal bundás farkas mancsai és nyáltól csillogó agyarai alatt találtam magamat.

Csak a szerencsén múlott, hogy a karom a fejem alatt landolt, és így nem koppantam eszméletlenre. Semmi időm nem volt reagálni.

Kicsit oldalra húzódtam, távolabb a csöpögő pofától, hogy mindenkit lássak.

– Most! – kiáltott idősebb Ed, mire Ken baba és Cinti egyszerre mozdult Ben felé.

Cinti kezében a piszkavasam, bár a rossz végét fogta.

Meglendítette.

És az öntöttvas nyél nagyot koppant Ben koponyáján.

Ben teste összerándult. Meghajlott a bokája, a térde, a dereka, a nyaka, és összecsuklott, mint egy marionettbáb, aminek egyszerre vágták el minden zsinórját.

Nem.

Most jött el az ideje annak, hogy pánikolni kezdjek?

Hihetetlen, de csak dühöt érzek.

A szürkebundás új fiú a vállamba mélyesztette a karmait, de egyébként csak folytatta a vicsorgást.

– Mit akartok? – ismételtem meg Ben kérdését.

Nem sikerült olyan határozottra, mint terveztem. Nehéz lélegezni egy farkassal a hátadon.

– Téged – susogta Cinti, de nem vette le a szemét a két, egymás mellett fekvő falkatagról.

– Elviszünk innen – vigyorgott rám idősebb Ed.

Ken baba csak bámult a semmibe.

Elrabolni?

Engem?

– Ugyan miért?

– Ugye nem hiszed, szivi, hogy csak úgy elárulom neked? – mondta idősebb Ed még mindig azzal a hidegrázós vigyorral az arcán. Még egy őrült, aki bele akar mászni az életembe. – Most már ideje menni. Nem akarjuk, hogy a falkavezér rajtakapjon minket – kacsintott –, nem igaz?