Méregváltó (Sophia Gift I.)

21.

Az első jövevény srác betöltötte az egész ajtónyílást, ahol megtorpant.

Még Hófehérke is elbújhat e mögött monstrum mögött. Kicsit fura így az összhatás, hogy nem tűnik idősebbnek húsz évesnél. De, ami fontosabb, nem falkatag. Idegen.

És nem volt egyedül. Bár a másik farkas mögötte nem látszott.

Valahol az előszobában Szilárd megköszörülte a torkát, mire legújabb vendégem becsoszogott a nappaliba, nyomában a társával megkerülte a kanapét, és egy pillanatra mindketten fejet hajtottak Geri felé, majd leültek a láthatóan nekik szánt helyekre.

Megkapó páros, eltekintve attól, hogy a testbeszédük alapján nincsenek bizalmas kapcsolatban, és mintha nem is nagyon kedvelnék egymást.

Szilárd megállt az ajtónyílásban.

A kör bezárult. A két jövevény nem szökhetett el, minden irányban falkatagok állták el az utat.

Ezek szerint egyáltalán nem stratégiai megbeszélés volt a kis összejövetelünk célja, és sajnos nem is ismerkedős est. Benék tudtak róla, hogy az idegenek ide tartanak, és gondoskodtak a fogadóbizottságról.

Csak nekem ezt elfelejtették említeni.

A kisebb termetű, megviselt ruhájú idegen is fiatalnak tűnt, mint a társa, de minden másban ellentétek voltak. Ő tényleg fiatal volt, alacsony, szinte vézna. Már amennyire egy farkasember vézna lehet. Szőke haj, megdöbbentően fekete szemek, vidám, szemtelen kifejezés, amivel épp Tinát méregette, majd hirtelen hátrafordult, hogy Szilárdra pillanthasson.

A nagydarab megbökte, hogy ne fészkelődjön. Neki a haja volt fekete, alig látszó írisze világoskék, és... öreg. Tartózkodó és óvatos. Miután sebtében körbepillantott, lesütött szemmel ült. Ő szólalt meg először:

– Ő nem farkas.

Jó estét kívánok, elnézést a késői zavarásért... Nem, minek is köszönni!

– De a ház az övé – védett meg gyorsan Ben. – Előtte beszélhetsz.

– Ez farkasház – makacskodott nagyra nőtt vendégünk.

Jól van, nem kell mindjárt mellre szívni.

– Többé kevésbé – szálltam be én is. Végre hozzám fordult.

– Mi vagy te? Hol van Karl és Lili?

A nevelőszüleim.

Az első kérdést könnyedén figyelmen kívül hagytam.

– Évekkel ezelőtt eltűntek. Erdőtűz.

– Szófia a lányuk – magyarázta Ben, egy cseppnyi türelmetlenséggel a hangjában. Azt hiszem, még soha nem láttam ennyire komolynak. – Az övé ez a ház.

Az óriás Geri felé fordult, de nem nézett fel. Elismerte benne a falkavezért. Egy pillanatnyi csend után meg is szólalt.

– Nem akarunk bajt. – Érdekes akcentussal beszélt.

– Miért nem hallott még a falka arról, hogy a területünkre léptetek? – kérdezte Geri szárazon.

– Amikor itt jártam, ez peremterület volt. Bocsánat. Nem tudtam a változásról. Én Nanuk vagyok, kóbor. Ő pedig Ed Black. – Utóbbi rám vigyorgott. – Amikor legutóbb erre jártam, ez a ház semleges terület volt. Ha meg akartam látogatni Karlt és Lilit, nem kellett lejelentkeznem az alfánál. De ez régen volt. A dolgok változnak.

– Jakab bá' elköltözött északra. Több, mint két éve. – Szóltam közbe.

Vitte magával a falkáját is. Előtte a szomszéd városban székelt. És folyton vigyázni akart rám, miután a nevelőszüleim eltűntek.

– Mi akkor jöttünk ide. – Tette hozzá Ben. – A falkaterület megváltozott.

Nagyjából helycserés támadás volt. Ők északról jöttek, Jakab bá'-ék északra mentek.

– Karl a barátom volt. Nem tudtam, hogy van gyereke – nézett rám az óriás.

– Tizenegy évvel ezelőtt fogadtak örökbe. – Ami azt jelenti, hogy ő legalább tizenegy éve nem látogatta meg az állítólagos barátját.

És itt van még Ed is.

– Ti ketten együtt vadásztok? – kérdeztem.

Ahhoz, hogy a farkasok együtt vadásszanak, kell bizonyos fokú bizalom. Így maga a kérdés valami olyasmit is jelent, hogy jótáll-e a másikért.

– Nem – felelte Nanuk. – Tegnap éjjel találkoztunk. A környéken kóborolt. Azt gondoltam, hogy bemutatom a falkának. Útmutatásra van szüksége. Nem régen harapták meg.

– Mikor?

– Öt hete. Vagy négy. Öt. – Volt valami furcsa abban, ahogy Ed beszélt. Nem a bizonytalansága. Akcentusa sem volt.

– Mi a valódi neved? – vette vissza a kérdezés jogát Ben.

– Edward Black. Az apám amerikai, anyám magyar. Pesten jártam gimibe. Felvettek ide nemzetközi tanulmányokra, már lakásom is van, de egy évet kihagytam. Egy síparadicsomban dolgoztam, de onnan eljöttem. Klassz hely, de nem jött be a tulaj. Az utolsó napomon történt – darálta forgolódva. Minden mondatát másnak címezte.

A végén már vigyorgott, mintha épp egy kellemes emléket idézne fel. Mintha kellemes lenne, mikor a véred spriccel, és nyáltól csöpögő, húsra éhes agyarak vájnak beléd, roppantják össze a csontjaidat.

Hahó, csak a nevedet kérdezték!

– Csak otthon változtam át először. Vicces volt. Azóta egy csomót járkálok farkasként.

– Hol találkoztatok? – szúrta közbe Ben.

Ed, mintha meg sem hallotta volna, az elfogyasztott rágcsálók ízének különbségeit kezdte ecsetelni.

– Tíz kilométerre északnyugat felé – felelt helyette Nanuk.

Közel. Csak a véletlenen múlhatott, hogy még egyik falkatag sem vette észre.

Ben is valami hasonlón merenghetett, mert abbahagyta a kérdezgetést.

– Mit mondtál? – kiáltott fel Tina. Edet szuggerálta.

Közben valami érdekeset is mondott?

– Három farkas elvert – vigyorgott fel rá a kölyök. – Meg akartak enni, de én nem hagytam magam. Visszaharaptam, itt a szürke vére, ha nem hiszitek – mutatott büszkén egy sötét, száraz foltra a pulcsiján. Talán azzal törölte le a szájáról a vért, mikor visszaalakult.

Ben egy pillanat alatt ott volt.

– Na! – próbált elhúzódni Ed, miközben Ben föléje hajolt.

Felegyenesedett, és előbb rám, majd gyorsan Gerire pillantott.

– Ez az egyik orvvadász szaga.