Méregváltó (Sophia Gift I.)

27.

A városon át hajtottam, kockáztatva, hogy megállítanak, egyszerűen azért, mert így tudtam, merre kell menni.

Padlófékkel álltam meg a felhajtómon.

Amint feleresztettem a pedált, a motor egy szenvedő sóhajjal lefulladt.

Bocsi.

Egy kézifékre még futotta.

Sikerült.

Nem tudom, hogyan, de sikerült.

Jó sokan vannak benn.

Miért vannak ilyen sokan a házamban?

Én Mac-kel akartam beszélni!

Jól van, Szofi, most már tényleg ideje megnyugodni.

Néhány nagy levegő. Lassan.

– Itt van a falka – figyelmeztettem végül Cintit. Ki tudja, hogy állnak majd hozzá. – De itt nem eshet bántódásod, rendben?

Kiszálltam, és Cintinek is kinyitottam az ajtót.

A több sebből vérző farkas alig állt a lábán, de konokul jött mellettem.

Az emberbőrbe bújt farkassal is meggyűlt a baja.

De sikerült.

Egy farkas kinyitotta az ajtót – illetve azt, ami maradt belőle –, de nem szólalt meg, csak félreállt az útból.

Besétáltunk egészen az emeletre vezető lépcső aljáig.

Cinti körbenézett. Megremegtek a lábai.

– Csak dőlj le a szőnyegre. Nyugodtan.

Jó kis szőnyeg. Puha. És valószínűleg ki kell majd dobnom, de mi az az életemért cserébe, nem igaz?

Cinti gyakorlatilag összeesett.

A légzése stabil, magánál van. Végig futtattam a kezeimet a gerince mentén, majd a lábain törés vagy duzzanat után kutatva. Semmi, kivéve a jobb vállából előremeredő faszilánkot.

Egykor annak a bizonyos széknek a darabja lehetett.

A többi csak karcolás, főleg egy farkasnak.

– Ezt most kihúzzuk, jó?

A lépcső melletti komód legalsó fiókjából előszedtem egy elsősegélycsomagot.

Cinti balra döntötte a fejét, amivel jobb hozzáférést biztosított a fadarabhoz.

Gondolom, ezt vehetem beleegyezésnek.

Megfogtam a szilánkot. Csúszós volt a vértől. Belevájtam a körmeimet, és... Már kint is van.

Nem kezdett artériás vér lövellni a levegőbe.

Hála a csillagos égnek.

Attól még vérzett. A sebbe nyomtam az odakészített kötszert, és sóhajtottam.

Talán most már tényleg nem lesz baj.

Pár lassú lélegzet után kiszedegettem a látható szilánkokat a sebből, és bekötöttem.

Pár nap és kutya baja sem lesz.

Valami zajong.

A mobilom, de hol?

Egy farkas nyomta a kezembe.

Miért vannak itt farkasok?

És miért ilyen némán segítőkészek?

Ki keres éjfélkor?

A kijelző szerint Jakab bá'.

Tényleg. Azt mondta, ma fog hívni a karácsony miatt.

Átzuttyantam Cinti fölött, hogy a hátsóm az alsó lépcsőfokon érjen földet, aztán a lábaimat is átlendítettem, és nekidőltem a falnak. Szinte nem is éreztem az oldalamba nyilalló fájdalmat. Aludni kéne már.

– Hahó – vettem fel.

– Szia Szofi, Márk vagyok.

– Azt hallom.

A bejárati ajtó kinyílt, és Geri meg Boldó jelent meg mögötte.

Jól vannak.

– Jakab bá' akart hívni, de elhúzódik a szupertitkos alfás megbeszélése. Azt üzeni, hogy huszonharmadikán gyere, ha tudsz. Minél előbb, annál jobb. A kicsik veled szeretnének fát nézni. Ja, és azt üzenik, hogy megint virágtündérek akarnak lenni, de most olyan virágot kérnek, amit utána a suliban is meg tudnak mutatni, mert tavaly elhervadt. Az öreg pástétomot szeretne, Marika azt a teát, amit nyáron küldtél, anya meg valamilyen lekvárról beszélt, de fogalmam sincs, pontosan milyenről. – Márk levegőt vett, talán az elsőt azóta, hogy belekezdett.

Hűha. Ki hitte volna, hogy ilyen egyszerű lesz. Az ajándékozás mindig őrület.

– Jövőre is téged foglak megkérni. És mit kérsz cserébe a felderítésért?

– Ő... Beszélhetünk egy kicsit négyszemközt?

Hm. Vajon miért?

– Persze. Adj egy percet. – felnéztem a lépcsősorra. Ez mindig ilyen hosszú volt? – Visszahívlak.

Már csak fel kellene innen kelni.

És mihez kezdjek a farkasokkal?

– Nem kellene neked is részt venned azon a megbeszélésen? – kérdeztem Gerit, miközben elkezdtem feltápászkodni.

– Más dolgom volt. – A hangja hideg és kemény.

– Hm. – Cintihez hajoltam. A kötés nem vérzett át teljesen. Jó. – Még egy kicsit ne alakulj át.

Kiegyenesedtem, hogy körbenézhessek.

Ben fekve, a kanapéról pislogott. Mika a lábánál ült, Tina szorosan mellette őrködött. És volt még hat falkatag a nappaliban. Plusz Geri és Boldó. Valaki begyújtott a kandallóban. Mindenki engem nézett.

– Cinti a vendégem – szögeztem le, jól kiemelve a vendég szót.

Geri bólintott, amit most vegyünk elég biztosítéknak, hogy nem fogják piszkálni.

– Én most elmegyek aludni. Ti nem akartok esetleg hazamenni? – mormogtam, miközben az emelet felé fordultam.

Bár, ha itt vannak, talán nem fognak megint elrabolni Felemásszemű pártfogoltjai.

– Én itt akarok maradni – nyafogta Ben a kanapéról.

– Tőlem. Csak ne nyúljatok semmihez. Kérlek. Te meg ne kövess – szóltam hátra Gerinek, aki épp Cinti fölött lépett át.

Jött tovább.

– Tegnap még nem zavart.

– Tegnap még „játszuk azt, hogy a Mohosvölgyi Falka nem tart az ellenségének" nap volt, ami véget ért pontosan... – Hol egy óra? – ...két perce.

Pontosabban akkor, mikor Tina otthagyott. Ennyit erről.

Geri megtorpant, és megbánás hasított a mellkasomba. Nem rá vagyok kiakadva.

Talán egy kicsit.

De nem látszott rajta, hogy megbántottam volna. Vagy dühös lenne, amiért a falkája füle hallatára tettem. Nem látszott rajta, hogy bármiféle hatással lenne rá bármi, amit mondtam. És ez arra késztet, hogy mondjak vagy tegyek még valamit. Bármit, amivel kisajtolhatok valami reakciót.

Hihetetlen, hogy még van energiám erre.

Vagyis, ha jobban belegondolok, nincs.

Napoljuk el a hülyeségem problémáját.

Felcammogtam az emeletre.

A ruhámból mocsok csöpög. Jobb híján beülök a kádba, legalább helyben leszek a fürdéshez.

Felkapcsoltam a lámpát a fürdőben, és szembenéztem a tükörképemmel.

Hű.

Ez mind vér?

Nem csoda, hogy odalent egyik sem mert hozzám szólni. Még azt sem kérdezték meg, hol van a kunyhó. És én még azt hittem, a gyilkos tekintetem hatása.