Méregváltó (Sophia Gift I.)

8.

Kifelé menet Geri megtorpant egy szekrény mellett. Megpördült, és végigmért kócos hajas fejem búbjától csupasz lábujjaimig. Kinyitotta a szekrényt, ami több készletnyi ruhával volt megpakolva. Ugyanaz a cipő, nadrág, póló, pulcsi, ami csak kellhet, több méretben.

Egy újszagú, vastag, szürke pulóverrel és egy pár sportcipővel gazdagabban léptem ki a sötét ég alá.

Ha egész sorozat pótcuccot tartanak a házban, én miért az ő ruháit kaptam?

Hm. Biztos, mert közelebb volt. Lusta banda.

Geri kinyitotta nekem egy fagyott sárcsimbókoktól terhes terepjáró anyósülés felőli ajtaját.

És én itt ragadtam le.

Már minimum egy perce úton vagyunk, én meg még mindig azon merengek, hogy mikor nyitotta ki nekem valaki utoljára az ajtót.

Nem mintha elvárnám.

Syb mindig kiakad, ha egy hímnemű lény hasonló meggondolatlanságot követ el a jelenlétében, ami – mivel sokat járunk el együtt – szignifikánsan csökkenti az esélyét annak, hogy hasonló figyelmességekkel találkozzak. Ugyanis, ha valaki egyszer is kénytelen végighallgatni a barátnőm vérig sértett, százötven centije ellenére ijesztő hangerejű monológját arról, hogy ő bizony képes kinyitni egy nyamvadt ajtót, az legközelebb menekülőre fogja, amint meglátja.

Szerintem viszont igenis kinyithatnák, ha épp nincs tele a kezük – akkor nyilván én nyitom ki nekik.

Nem azért, mert mi nem lennénk rá képesek, hanem mert csak. Minden nő megérdemli, hogy néha egy kis udvariassággal is találkozzon. Mindenki megérdemli.

Tuti kimerültem, hogy ilyeneken gondolkozom.

Na, ugorjunk, és kapcsoljuk be szépen az övet.

Felszisszentem, ahogy az a vacak az oldalamba vágott.

Jó az a fele a hátam mögött is.

– Ne vigyelek inkább kórházba? – kérdezte azonnal Geri, és már lassított is, hogy lefordulhasson a város felé.

– Nem, köszi – hárítottam gyorsan. – Csak pihennem kell.

Nem volt szükség további győzködésre, ismét normál sebességgel haladtunk az otthonom felé.

Milyen gyorsan feladta.

Mondjuk, egy farkast is ritkán visznek kórházba. A gyors gyógyulás feltűnő, ha olyanok is vannak a közelben, akik értenek hozzá. Nem beszélve a véletlen átalakulás veszélyéről. Meg egy csomó minden másról.

– Köszönöm, amit ma értünk tettél – szólalt meg pár másodperc múlva. – Az adósod vagyok.

Hűha. Ez nagyon, öhm, komolyan hangzott.

– És a bocsánatodat kérem. Észre kellett volna vennem, hogy Tina ennyire...

– Kiakadt? – segítettem ki. – Se' vész, érthető. Csak a párját védte egy ellenszenves idegentől. Fátylat rá.

Mosolygott.

– Mi az? – Muszáj volt megkérdeznem.

– Épp valami hasonlót készültem mondani.

Ó.

Szóval ellenszenves idegen, mi?

Újabb percek teltek el, és még mindig nem hozta szóba a sárkányokat. Márpedig nemsokára hazaérünk.

– Mit szeretnél tudni a sárkányokról?

Sötét ide vagy oda, láttam, ahogy elkomorodik.

– Mindent, amit tudsz.

Nyilván.

– Tíz percbe sűrítve akarsz hallani mindent, amit nekem hónapokig tartott megtudnom, vagy konkrét kérdéseid vannak?

– Honnan tudsz ilyen sokat?

Rossz kérdés.

– Kíváncsi a természetem.

Kis szünet.

– Azt mondtad, a méreg drága volt. Pontosan mennyire?

Drága? Nem tűnt helyes megfogalmazásnak. Ez az egyetlen rövid szó nem fejezhette ki a valóságot.

– Attól függ, kié, mire jó, és kitől szerzed be. Ezt ki tudom deríteni.

– Hogyan?

– Felhívok valakit, aki nem akar kinyírni, hogy kérdezzen körbe. A többi az eredménytől függ.

– Egy sárkányt?

– Igen.

Rövid kérdés, rövid válasz. Ő túl feszült, én túl kimerült voltam máshoz.

– Aki nem a barátod.

– Nem. Nem az.

– Köze lehet ehhez?

– Közvetlenül nem, de igen.

Befordultunk a felhajtómra, és Geri leállította a motort.

– A többi sárkány meg akar ölni?

– Igen, páran. Tényleg nem szeretik, ha tudnak róluk. Bár most amolyan patthelyzet van.

Ellepett a libabőr, pedig még kellemes meleg volt a levegő – ő nem felejtkezett el a fűtésről. Az utastér feszültséggel telt meg, mintha elektromos vihar közeledne. A mágikus felhang tette igazán hátborzongatóvá az érzést.

– Miért nem szóltál? – Még sosem hallottam ezt a hangját. Halk, fenyegető, parancsoló. Pedig csak egy kérdést tett föl.

Ellenálltam a kísértésnek, hogy ránézzek, inkább a házat szuggeráltam.

Mitől lett ennyire ideges?

Nem, az ideges nem a legjobb szó.

Mondjuk, a falkát is veszélybe sodorhattam volna. Biztos ezért ébredt föl a hatalmas és büszke alfa farkas.

Csak ne rázna tőle a hideg.

– Sajnálom, de úgy gondoltam, amíg nincs közvetlen fenyegetés, jobb, ha nem tudtok róluk. Nem szeretik, ha tudnak róluk. – Mintha egész nap ezt ismételgetném.

Egy pillanatig maga elé meredt, aztán bólintott. Elmúlt a vihar, felengedett a hangulat. Bocsánatkérés elfogadva. Gondolom.

– Most, hogy már tudunk a létezésükről, elmondanád, hogy mivel állunk szemben? – A hangja visszatért egy komor, de alfaságmentes sávba.

Eleresztettem egy megkönnyebbült sóhajt.

– Egyáltalán nem biztos, hogy egy sárkány áll e mögött. – Mégis mi okuk lenne rá? – De ha mégis, nem fognak húszméteres repülő gyíkok tüzet okádni rátok, ha erre vagy kíváncsi. Szeretnek csendben maradni, emberi alakban. Inkább alattomos harcosok. Kivéve, ha nagyon belegázolnak a becsületükbe – például azzal, hogy alattomosnak nevezed őket –, akkor hivatalos kihívást tesznek, tanúkkal. Párbaj félét. Ó, és nagyon kevés tud tüzet csiholni a semmiből. Más sárkányféle, más képesség.

Úgy tűnt, nagyon összpontosít, hogy az összes szavamat mélyen az emlékezetébe vésse. Még azokat is, amiket nem mondtam ki.

– Mint a méreg – következtetett. Helyesen.

– Például méreg.

/

Halihó!

Kedves Mindenki, főképp, de nem kizárólag az, aki olvasta a Mérget. Mivel ez az utolsó rész, amiben még semmi lényeges nem változott, szeretném megkérdezni (illetve meg is kérdezem), mit gondolsz, eddig milyen? Mert az biztos, hogy más, ez nem kérdés. A kérdés, hogy jobb más, vagy rosszabb más, vagy... más más? (Már én is találtam egy rahedli dolgot, amit máshogy kellett volna csinálni. Persze szigorúan azután, hogy megosztottam... Szóval csak bátran :)

Szomjazok némi visszajelzést. Bármit (: Légyszi! (őzikeszemek) Lééégysziiiiííí!