Méregváltó (Sophia Gift I.)

11.

Harmincnégy perc. Ennyi ideig voltam egyedül. A farkasok rekordidőt futottak, mégis hosszabbnak tűnt a kelleténél, amíg kocsival a házamhoz hajtottak, és onnan a szagomat követve gyalog idáig.

– Szofi. Mi történt? – kérdezte Geri, miután alaposan végigmért.

Ben, Tina és még két farkas eközben távolról körbeszaglászta a néhai tenyészbika földi maradványait.

– Megszólalt a külső kör, aztán a belső is, de aztán... – Nem beszélünk Macről. – Kijöttem körülnézni, és megéreztem a vért.

– Riaszt a középkori védelmi rendszere, erre szépen idesétál – morogta Ben pár lépésről. – Fegyvertelenül. De a mobilját bezzeg elhozta... Nők. – Hallatszott, hogy a szemét forgatja.

– Szerinted mégis mihez kezdtem volna egy pisztollyal, vagy akármi mással három farkas ellen? A fák közt. Sötétben. – Egyszer megfojtom. – Egyébként tudtam, hogy már minden rendben van – fordultam vissza Gerihez. Végül is épp vele beszélgetek. – Az erdőtől. Érted, ugye?

A főfarkas bólintott, de nem tűnt elégedettnek a magyarázattal. Bár már azon se lepődnék meg, ha kiderül, hogy mindig így néz ki.

Hulla fáradt vagyok, különben kitaláltam volna valamit. Mindegy. Higgyék csak, hogy ennyire óvatlan vagyok, ha akarják.

Miután eleget vizsgálódtak messziről, Ben farkasalakban elindult az idegen farkasok szaga nyomán. Kicsit elbizonytalanodott, mikor a Mac által megvédett körön kívülre ért, de valami nyomnak maradnia kellett, mert végül egész határozottan folytatta az utat. A nő – akit, mint kiderült, Cintiának hívnak – emberként kísérte. A másik falkatag – akinek még most sem tudom a nevét, csak azt, hogy a farkasának egyébként tölgyfakéreg színű a bundája – közelebb merészkedett a tetemhez. Figyelt, hová lép, és egy zseblámpa meg egy faág segítségével több szögből is megszemlélte a bikadarabokat, mint aki tudja, mit csinál.

Nem sokkal később felemelkedett.

– Farkas és ember ejtette harapásnyomok is vannak – jelentette, és már vissza is tért egy hátsó lábszárcsont és a hozzá kapcsolódó patás lábvég tanulmányozásához.

Végig szaladt a hideg a hátamon.

– Úgy érti, hogy emberi alakban is megrágcsálták? – kérdeztem, bár igazából nem vártam feleletet. Hogy máshogy érthette volna?

Tina úgy méregetett, mintha engem gyanúsítana az állat szétcincálásával.

– Úgy – válaszolt végül, de inkább tűnt köpésnek, mint szónak.

Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magamat. Ben több száz méterre, de lehet, hogy már kilométerekre jár innét – a terv szerint, ha esélyt látnak, hogy utolérjék és megtalálják az idegeneket, riasztják a közeli falkatagokat –, Geri csatlakozott a helyszínelő farkashoz, és csak Tina maradt a közelemben, mintha az lenne a ki nem mondott feladata, hogy engem szemmel tartson.

– Akkor, ha úgysem kellek, én visszamegyek aludni – próbálkoztam.

Örömmel fordítottam hátat a véres tetthelynek.

– Várj! – szólalt meg Geri.

Megtorpantam, hogy halljam, mit szeretne, de többet nem fűzött a dologhoz.

Aha. Szóval most engedelmeskednem kellene a parancsának? Már mi a mezei katángért kellene engedelmeskednem? Nem vagyok farkas. Nem az alfám. Nem a főnököm. Miért gondolja, hogy ha ideköhög egy utasítást mindenféle magyarázat nélkül, én majd szépen teljesítem? Vajon mi történik, ha egyszerűen elindulok? Rám uszítja Tinát?

Hirtelen miért csak azért akarok elindulni, hogy lássam, mi fog történni, ha megteszem?

Tinára sandítottam. Fintorba húzódott a szája, mint akinek mindjárt olyasmit kell tennie, amihez semmi kedve nincsen.

– Elkísérlek – jelentette ki Geri, miközben mellém lépett.

Tina szája szólásra nyílt, de csak pislogott egyet, és elfordult, így nem tudtam többet leolvasni az arcáról.

– Jó – sóhajtottam.

Még mindig nem vagyok a szokásos önmagam. Tényleg több alvásra van szükségem.

~

– Ott kint akarsz ácsorogni? – szóltam vissza, ugyanis Geri megtorpant a bejárati ajtónál.

Végül bejött.

– Ha nem haragszol, mindenekelőtt lemosom magamról ezt a szagot. Utána telefonálok, hogy kiderítsük, honnan szerezték a sárkánymérget.

Most sürgősebbnek tűnt, feltételezve, hogy ugyanazok tették, mint akik elintézték a szomszéd jószágát.

Igazából nem vártam meg, hogy Geri vajon haragszik-e vagy sem, csak megindultam fölfelé.

– Addig érezd magad otthon!

Nem hiszem, hogy olyan felderítő hadjáratba fogna, mint én tettem az ő szobájában. De ha mégis...

Leguggoltam, hogy a korlát rúdjai közt rálássak a vendégemre.

– Csak semmiképp ne nyisd ki azt az ajtót – mutattam.

Fő a biztonság.

Már a fürdőben voltam, mikor eszembe jutott a pincelejáró, ami igazából nem is pincébe vezet. Az sem lenne jó. Ezúttal csak az ajtón hajoltam ki. Úgyis hallja.

– És a pincét sem. Ja, és a nagy barna szekrényt se.