Tisztalelkű sorozat 2. - Lelkek háborúja

29. fejezet

Nem maradhattak olyan sokáig egyedül, mert egyre többen jöttek ki. Senki sem foglalkozott Dracoval, de annál inkább a távolban feltűnő sötét sereggel.

Az első, ami feltűnt nekik, hogy Hagrid egészen elől vonult. Üveges tekintettel meredt maga elé, karjaiban egy ernyedt testtel hagyta, hogy kötélre verve vezessék, mint valami kutyát.

A sereg lassan elérte a bejáratot. Voldemort haladt elől, mellette Nagini kúszott. Azok, akik életben maradtak, zárkózott tekintettel néztek rájuk.

− Ki az ott? – kérdezte Ginny. – Kit hoz Hagrid?

− Harry Potter meghalt! – kiáltotta Voldemort, mire Ginny sikítva felé vetette volna magát, de az édesapja visszarántotta. − Csend! – emelte fel a pálcáját Tudjukki. – Ostoba lány – sziszegte Ginny felé. – Harry Potter meghalt. E perctől fogva engem követtek! Engem. – Torz vigyor tűnt fel az arcán, majd hátat fordított az ellenállóknak. – Harry Potter meghalt! – tárta szét a karját lelkendezve. A követői gúnyosan felkacagtak. – Eljött az ideje, hogy mindenki színt valljon! Gyertek és álljatok közénk! – invitálta őket, majd megvillant a szeme. – Vagy meghaltok!

Egy pillanatig senki sem mozdult, csak a szél süvítését lehetett hallani. Aztán Mr. Malfoy szólalt meg.

− Draco – lehelte. – Draco – nyújtotta ki fia felé a kezét. Az összes tekintett a fiúra tévedt, aki nagyot nyelve, de elszántan pislogott vissza az apjára. Megszorította a mellette álló Sarah kezét és megszólalt.

− Nem!

Lucius szeme elkerekedett, míg Voldemorté dühösen megvillant.

− Nem? – kérdezett vissza sziszegve a Nagyúr.

− Nem – ismételte a mardekáros, és nagy bátorság kellett neki, hogy állja a vérszomjas tekintetet.

Voldemort felemelte a pálcáját, hogy azonnal lesújtson rá, de ekkor Neville bicegett előrébb és vonta magára a figyelmet.

− Nos, be kell vallanom, jobbat reméltem – pislogott a fiúra Voldemort. A mögötte lévő halálfalók felnevettek. – Mutatkozz be, fiatalember!

− Neville Longbottom – mondta a fiú, amire újabb nevetés volt a válasz. Sarah ökölbe szorult kézzel slisszolt el az emberek között, igyekezvén, hogy minél észrevétlenebbül jusson előre.

− Jól van, Neville – mosolyodott el Tudjukki. – Találunk helyet neked a sorainkban, ne félj!

− Mondhatnék valamit? – szakította félbe Neville Voldemortot, amitől annak megremegett az orrcimpája dühében. Egy pillanatig úgy tűnt, mint aki komoly küzdelmet folytat magával, hogy ne ölje meg a fiút, de aztán végül kedélyesen így szólt.

− Parancsolj, Neville, érdeklődve hallgatunk téged, mond csak el, amit akarsz!

− Mit számít egy halott? – kezdte a fiú, de többen azonnal közbe szóltak mögüle.

− Neville, hallgass!

− Sokan meghaltak már – fordult hátra Neville a többiek felé. – Barátok, rokonok. Igen, elvesztettük Harryt, de velünk maradt, idebent – érintette meg a mellkasát a griffendéles. – Ahogy Percy is és Remus, Tonks, mindnyájan. Nem haltak meg hiába – rázott aprót a fején, majd visszafordult Voldemort felé. – De te úgy fogsz! – jelentette ki, de csak szembe röhögték. – Mert tévedsz! Harry értünk halt meg. Mindnyájunkért! Még nincs vége! – kiáltotta és megragadta Griffendél kardját.

És abban a pillanatban, ahogy Neville felemelte a kardot, Hagrid kezéből kifordult az eddig halottnak hitt Harry.

Voldemort lemerevedett arccal bámult rá, míg a fiú azonnal varázslatot küldött Naginire.