Szívem főnöke

30. rész

-Nem! -kiáltottam utána. Péter határozott volt a kozdulatai merevek és valódiak. Tudtam, hogy nem fog megállni. Hacsak nem vetem elé magam, amihez cseppet sem éreztem magamban kellő erőt.
-Kérlek Péter, lehet anya már odabent van.
Ahogy siettem utána éreztem, hogy fogy az erőm. A tüdőm majd kiköptem, a szemem égett a sírástól. A lábaim kegyetlenül fájtak.
-Egy rohadék az ilyen! -mérgelődött Péter. Nem tudtam elképzelni mi játszódik le a fejében. Csak azért áll ki mellettem mert rólam van szó, vagy mert tiszteli a női nemet. Őszintén szólva egyik sem tűnt valószerűnek. De valmi mégis volt. Az az indulat amit láttam rajta, nem lehetett a semmiért.
Ahogy rohantam utána egyre csak könyörögtem és próbáltam elrni a vállát, de az olyan erős volt, hogy azonnal kicsúszott a kezeim közül. Nem bírtam már kiabálni sem, nem bírtam futni sem, úgy éreztem mentem összeesek. Igen, ezt tettem. Legjobb megoldásnak is ezt láttam, hogy megállítsam, valmint mert már tényleg nem bírtam.
A hatalmasra nőtt fűbe zuhantam. A friss nyár esti illata megnyugtatott. Egy pillanatra azt éreztem minden rendben van. De csak tényleg egy pillanat volt az egész. Becsuktam a szemem és csak vártam. Próbáltam nem figyelni semmire. Péterre sem. Ha úgy dönt bemegy a házba, nem fogom megakadályozni. Félek, de bízom benne.
Elhalkultak a léptei, majd egyre közelebb hallottam magamhoz. Visszafordult. Talán megúszok egy nagyobb botrányt. A fejem lehajtottam és a szemem törölgettem. Csupa könny volt már mindenem. A mellem között is a könnyeim folytak.
Péter legugolt mellém. A kézfejét a vállamra helyezte. Nagyon meleg volt az érintése. Istenem annyira jól esett. Ahogy ez történt megfogalmazódott bennem valami. Egy érzés, akarat, vágy. Nem akartam hazamenni. Péterrel akartam menni. Azt akartam, hogy vigyen el innen, a világ végére is ha kell. De ugyan, nem erőltethetem rá magam. Mégis, olyan erőteljesen küzdőtt értem, most ahogy rohant befelé. Mi van, ha fontos vagyok neki? Mit keresett itt hátul a kertben? Annyira összeáll a kép, mégis olyan zavaros minden. Fel akartam hívni szerelmet vallani, de most itt van velem szemtől szembe. Lehet a sors akarja így, hogy most mondjak el neki mindent. Mert amit iránta érzek az nagyon vad és nagyon tiszta, picit kilátástalan, de határozottan erős. Lassan felnéztem, de olyan sötét volt, szinte alig láttam gyönyörű arcát. A kertből és az utca felől szivárgó fény adott némi rálátást életem pasijára. Fantasztikus volt. Az az illat, a hang ahogy vette a levegőt, a dominancia
Szerelmes lettem. Végtelenül.
Csak szipogtam, ő szólalt meg először.
-Jól vagy? Hívok orvost.
Már nyúlt a telefonjáért, de én közbeszóltam.
-Nem!! Nem kell orvos. Nyugalmat akarok, nem kell a felhajtás.
Egyetértően bólintott.
-De így nem mehetsz haza. Odabent van az a szemét.
Egyre jobban biztos voltam benne. Félt engem. Azt akarja, hogy biztonságban legyek. Ettől csak még jobban belé szerettem. 
Ez az este megváltoztatja az életem. Már most érzem. És ha történt rossz dolog, most történni fog jó is. Csak a jóra emlékezem majd.
-Péter?
-Igen?
-Elmehetek veled?