Szívem főnöke

44. Rész

Sosem fogom elfelejteni ezt a pillanatot. Az már biztos. Nem akartam, hogy véget érjen, de túl sok tisztázatlan dolog volt, amiről beszélni akartam. Nem akartam kiszúrni saját magammal sem, mert tudom, hogy ez után a csók után, csak még jobban bele fogok szeretni. Eltoltam magam tőle és óvatosan megtöröltem a szám. Az eső még nem állt el, és egyre jobban fáztam is. Péter haja csurom vizes volt, akárcsak az enyém. Nagyon szenvedélyes pár percen vagyunk túl.
Az ajka meleg volt, a csókja szenvedélyes. Irigyeltem Franciskát, amiért bármikor megkaphatja. Bár igaz, lehet, hogy én is, de én nem ilyen együttlétre vágyom. Túl szenvedélyesek az érzelmeim iránta, hogy csak úgy megtörténjen.
Egy kis hallgatás után végül megszólaltam:
-Bocsáss meg! Nem akartalak letámadni. Teljesen mindegy mit csinálsz, hiszen felnőtt ember vagy! Ki vagyok én, hogy beleszóljak, a döntéseidet kritizáljam?
Nagyon vert a szívem. Szinte hallani lehetett. Péter arca mintha eltorzult volna a vágytól. Mintha akarná még a folytatást. Közelebb jött és szájon puszilt. Egy picit hosszabbra is sikerült.
Megfogta az arcomat.
-Köszönöm! Nem is tudod, mit jelent ez nekem.
-Mármint mi?
-Hogy segíteni próbálsz.
Jól hallok? Ez olyan mintha nem akarna megbántani, de semmit nem váltott ki belőle a csókom. El akartam süllyedni.
-Segíteni is akarok, de éppen nem ez volt a célom most.
-Akkor mi?
Ragyogtak a szemei a sötétben. Az eső és az autója fénye olyan romantikus hangulatot teremtett, mintha egy romantikus filmben lennénk. Már nem tudtam tovább hazudni neki. Az őszinteség most kérés nélkül jött.
Lehajtottam a fejem. Fájt, mert tudtam, hogy nem azt fogom hallani amit szeretnék.
-Én azért csókoltalak meg mert szerelmes vagyok beléd.
Nem jött válasz. Annyira bénának éreztem magam, megbántam mindent. Kár volt ebbe az egészbe belekeverednem. Miért nem tudom kitörölni a fejemből? Miért kergetek hiú ábrándokat? Sírni kezdtem. Nagyon keserves sírás tört fel, mert tudtam, hogy saját magammal szúrtam ki.
Ahogy kimondtam, hogy szerelmes vagyok beléd, még jobban igaznak éreztem, mert ez a csók maga volt a Szerelem.
Remegett a mellkasom a sírástól, eszembe jutott az elmúlt időszak, a sok szenvedés amiért nem keres és az érzés, hogy nem bírok nem rá gondolni. Mégsem kaphatom meg, ezzel tisztában vagyok.
Odajött és megsimogatta a kezem.
-Na, ne sírj Mariann! Hallod?
Közelebb jött és megölelt. És belekapaszkodtam a vállába és úgy sírtam tovább. Mondanám, hogy pityeregtem, de nem. Torkom szakadtából áradt belőlem a fájdalom amiért ilyen helyzetbe kerültem. És végre be vallottam magamnak: Nem akartam belé szeretni. Az ilyen férfiak mindig is távol álltak tőlem, mert tudtam, hogy elérhetetlenek. Az élet most mégis úgy döntött, hogy ezt a lapot osztja nekem.
Megsimogatta a fejem és szorosan megölelt. Nagyon butának éreztem magam, vissza tekertem volna szívem szerint az időt. Oda amikor anyáért mentem a munkahelyére. Vagy amikor apához mentünk a kávézóba. Belekeveredtem egy mókuskerékbe és azt érzem nincs kiút.
-Cssss! -csitítgatott. Már éppen, hogy elmúlt a sajgó fájdalom a mellkasomból, ezért próbáltam erőt venni magamon. A könnyem keveredett az esővel.
Péter megfogta az arcomat és letörölte a szemem alatt.
-Nem tudom, mit mondjak, össze vagyok zavarodva. -mondta.
Nagyon fájt. De mit vártam?
Hogy a nyakamba ugrik és közli, hogy ő is halálosan szerelmes belém?
Túl egyszerű lenne és az én életemre ez nem jellemző.
-Tudom, hogy te nem érzel semmit irántam. Nem vagyok hülye. De jobb így, hogy ezt elmondtam.
-Olyan fiatal vagy még nem szabadna ennyire letörnöd.
-Szokásos duma.
Lelöktem a kezét az arcomról határozottan. Még lüktetett a mellkasom.
-Megszoktam, hogy én ilyen szerencsétlen vagyok, ne aggódj, rendben leszek. Legalább elmondtam, már egyre nehezebb volt ezzel együtt élni úgy, hogy nem tudod. Mostmár nyugodtabb szívvel engedlek el.
Péter arca szomorú volt. Hiába próbáltam kiszedni a tekintetéből bármit is, nem árulkodott semmiről. Olyan volt akár egy fagyos szív.
Gondolkodtam mit mondhatnék még, de nem jutott már eszembe semmi. Elindultam ismét az ellenkező irányba, arra ahonnan jöttünk, de már nem jött utánam.