Kicsim - BEFEJEZETT

3.

Elengedem, és megkeresem a melltartómat. A pólójával együtt egyenesedek vissza, fel az ölébe.

– Mióta nem dugtál? – veszi fel közben.

– Házas vagyok – tolom le a vállaimon az inget, hogy felvegyem a melltartómat – Hónapok óta. Vagyis, a faszt. Ez dugás volt, aközben meg éppen a körmöm is lakkozhattam volna.

– Szarrá gyűrtük a ruhádat – nézi, ahogy gombolom össze magamon az ingem.

– Ne foglalkozz vele! A kutyát se fogja érdekelni – ejtem az ölembe a kezem, amikor végzek, és felnézek a szemébe.

Megint nagyon komoly. Mostmár nem olyan türelmetlen, mint odabent, lassan hajol hozzám, hogy megcsókoljon. Kibaszottul jól csinálja. Sosem akarom abbahagyni. A lopott érintéseink után ez már kifejezetten visszavisz minket az egész történet elejére, és egy perc után már mindketten kapkodva vesszük a levegőt, amikor elhúzódunk. Mivel melós volt felöltözni, már nem vágunk bele semmi másba, de a csók marad, elszabadul, összekócol, leizzaszt, majd hosszú percek után végül Will megszívja a nyelvem és elenged. Hátra dőlök, neki támaszkodok a könyöktámasznak, és csukott szemmel próbálok hideg vizes zuhanyt szimulálva lehiggadni.

– A gyűrűdet majd megkeresem, ugorj be érte valamikor! – fordul át rajtam egy újabb immár ártatlan csókkal, hogy alulra kerülök, és már ki is nyitja az ajtót.

– Le is nyelheted! Azt se vette észre, amikor két éve a sulis farsang után négy napig lila volt a hajam – lépek ki utána a kocsiból a friss levegőre.

– Nagyon sietsz haza mosogatni? – nézi, míg betűröm az ingem a szoknyámba.

– Mennem kell, igen – nézném a telefonomon az időt, de azt bent hagytam.

– Dohányzol? – gyújt rá egy cigire, és felém tartja.

– Nem, de lehet, kellene – fésülöm ki a csomókat a hajamból az ujjaimmal.

– Nekem se kellene – fújja ki a füstöt a hidegre, hogy az a párától még jobban látszik a levegőben.

Sötét, késő októberi nap van. Valamivel hat után járunk, már sötét volt akkor is, amikor kijöttünk. Az idő kegyes hozzánk pár napja, nincs annyira lehülve, mint előtte két hétig. Kicsit jobban megnézem magamnak a faszit. Egyszerű fekete farmer, fekete pólóval, közötte egy ezüst, ovális övcsat. Nem tudom kinézni, mit ábrázol. A jobb karján az összefonódó tetkókat nem tudom a sötétben kivenni, csak azt, hogy mikor felnézek az arcába, egyenesen a szemembe néz. Világos szeme van, lehet, hogy kék. Sőt, biztos, hogy kék, világos kék. Az egész alakját átitatja a keserűség.

– Asimov egyik Alapítvány könyvében van egy Aurora nevű bolygó – nyújtja felém a csikket, majd a számba is teszi, hogy szívjak bele – Majd együtt leszokunk – húzza ki, amikor slukkoltam belőle, és egyből a számhoz hajol.

Ez a mániája. Míg ezen mulatok magamban, a szájába fújom a füstöt, amit le is tüdőz, majd megint megcsókol. Mostmár teljesen egyértelmű, hogy minden eddigi faszimnál jobban csinálja. Vagyis nem, csak pont úgy szereti, ahogy én, és emiatt nincs az a bénázás. Dohány íze van, nem keserű, valami furcsa aroma.