Kicsim - BEFEJEZETT

5.

Mindenem zsibbad, még nem tértem vissza a valóságba. Ez a fizikai vágy melletti érzelmi töltet totál elvette a józan eszem. Összezavarodtam, de teszem, amit ő, és megkeresem a nadrágomat. Visszaülve az asztalra megpróbálom felvenni, de be kell csukjam a szemem, és egy pillanatra bent tartani a mélyen beszívott levegőt, hogy mérsékelni tudjam a kezeim remegését.

– Nem lakom messze, gyalog megyünk – segít felvenni a ruhámat, és tudom, hogy látja rajtam, mi zajlik bennem, de nagyon díjazom, hogy nem teszi szóvá – Ha nem bánod, hogy megláthatnak minket együtt – guggol elém, hogy a szemébe nézzek.

Hogy meg ne lássanak... vele? Normál esetben a pólómon hordanám a képét, hogy dicsekedjek, megdugott, pont, mint azok a kis cafkák odakint.

– Vigyünk valami szopogatós francia löttyöt is – lassítom tudatosan a légzésem, és mosolyogva hátra fésülöm a haját a füle mellé, a kezem ott is marad, ő meg teljesen lefagy.

Lehet, ez mostmár tényleg túlzás volt a részemről. Egy dugópajtival nem érzelgősködik így az ember. Gyorsan összeszedi magát, ad egy puszit az ajkai mellett kapaszkodó karom csuklójára, és oda is nyúl, hogy elhúzza onnan.

– Szopogatós kedvedben vagy? – cukkol, míg talpra állít maga elé.

– Ha már két hónapja kávé- és piaböjtön vagy emiatt – nevetek fel erőtlenül, míg felveszem az ajtóban leejtett kabátomat.

– Ja, de a bagó maradt – lép mellém, átöleli a vállam, és mintegy elfogadva az előbbi közeledésem, teljesen magához húz.

– Gondolom, így több is, mint szokásos – igazítom meg magamon a nadrágomat.

– Nem voltál itt, hogy megold nekem a feszültséglevezetést – mondja halkan, míg kihúzom a haját a pólójából – Magamat is leszopnám, de csak a végét érem el a számmal – súgja nevetve félig a fülembe, félig a nyakamba bújva, közben megnyalva.

Hátravetett fejjel nevetek fel, miután elképzelem, hogy ezt tényleg megteszi.

– Látod, te vagy az egyetlen, akinek el is hiszem, hogy nem kamuzik, mikor ilyeneket mond.

Közben kilépünk a folyosóra és megvárom, hogy becsukja magunk mögött az ajtót. Jobb kézzel veszi ki a kulcsot, a bal karja alatt én állok. Gondolok egyet, és átlépek a másik alá. Felhúzza a szemöldökét, majd egy laza mozdulattal átdobja a bal kezébe a kulcscsomót, azzal fejezi be a zárást.

– Aha – nézek fel rá, mint aki most találta fel a spanyolviaszt.

– Valamit nem jól csináltam, ha erre is tudtál figyelni két nyögés között – neveti el magát lazán.

– Pontosítsunk! Mindkét kezeddel nagyon jól csináltad! – lépünk a folyosón, hangosabb lesz a zene.

– Legközelebb majd két kézzel ujjazlak, hátha akkor elfelejtesz kettőig is számolni – ugrat, remélem!