Kicsim - BEFEJEZETT

13.

Hétfő délután leparkolok valahol a bárhoz közel, az egyik kis utcában, és éppen az egyik kollégámat rázom le telefonon, amikor Will a semmiből lép ki elém egy cigire gyújtva az utcán. Annyira meglepődöm rajta, hogy hirtelen el is felejtek reagálni. Sosem láttam még fényes nappal. Ez lehetséges? Igen, basszus, eddig mindig éjjel mászkáltunk, tilosban. Áll előttem vagy öt méterrel és jót mosolyog rajtam, majd felhúzza a szemöldökét.

– Szió! Adsz egy cigit? – lép Will elé a semmiből egy csinos rocker lány.

– Nem – veti oda Will gorombán, amiért épp megzavarták, de a csaj lekoptathatatlan.

– Akkor csak tüzet – fogja meg a karját, hogy felé forduljon.

– Takarodj már! – mondja Will mostmár bunkón, ebből sikerül neki értinie.

– Régóta vársz? – szív a cigiből, még mindig a fejét rázva mérgében – Legközelebb csörgess meg, hogy itt vagy, majd én becipellek, ha másképp nem megy! – húzódik félmosolyra az ajka.

– Nincs meg a számod – mondom még mindig halkabban a kelleténél – Nem bántál valami szépen vele.

– Nem szánok ennél több időt és energiát semmilyen felesleges kapcsolatra – mondja lazán – Elegem van belőlük.

A pasi nem egyszerűen vonzó, hanem az a „kibebaszottul széttépősen kell" kategória. Nem hibáztatom a lányt, megértem, hogy próbálkozott.

– Rori! – szól rám határozottabban, míg elém sétál – Nem aludtad ki magad? – néz végig rajtam.

– Jó szarul nézhetek ki – húzom el a számat.

Meg sem lepődök, hogy azonnal észreveszi rajtam, valami nem jó.

– Nem szarul, csak kilométerekről látszik, hogy szét sírtad a szemeidet, és kurvára remélem, hogy nem én vagyok az oka! – lép közelebb, bele az aurámba, én pedig magasról téve a lehetséges nézelődőkre, adok egy puszit az ajkaira, majd a karjai közé bújok.
Meglepődik ugyan, de hamar viszonozza.

– Nem, nem te vagy az oka – húzom erőtlen mosolyra a szám szélét.

– Történt valami? – kérdezi melegen, amitől megint liftezni kezd a gyomrom, sosem volt még ilyen finom, mint most.

– Egész hétvégén rosszul voltam – lépek mellette a járdán, megszabadulva az átható tekintetétől – Jövő hétre le kell adnom egy nagyobb vállalat adóbevallását, és még kurvára sehogy sem állok a rögzítésekkel – morgom magam elé, pedig ennek semmi köze a kikészült idegeimhez.
Az igazságot viszont nem fogom az orrára kötni. Az az én keresztem, én cipelem.

– Vagy elkaptál valamit a srácoktól – vonja fel a szemöldökét, és elnyomja a cigicsikket.

– Nekem nem is adsz? – háborodok fel.

– Nem, most mondtad, hogy beteg vagy – öleli át a vállam, és ad egy puszit a fejemre.

– Nehogy te is elkapd! – vigyorgok fel hozzá, míg az irodába érünk.

– Szerintem már mindegy – mosolyodik el, és a számra tapad, hogy végre rendesen tudjon üdvözölni.

Most először nem zárja ránk az ajtót, nincs más rajtunk kívül az egész helyen, vagy csak már nem érdekli. Ennek ellenére nagyon kulturált. Csók után el is enged, és míg az arcom csókolgatja, előveszi a telefonját, hívják. Sóhajt egyet, ellép tőlem és felveszi, közben én fogom, kiszolgálom magam. Jót nevetek, amikor meglátom a halmot az íróasztal mellett, amit még karácsonykor söpört le miattam az asztallapról. Leguggolok, aztán oda is ülök, minden papír összekeveredett, itt leszek egy ideig.