Kicsim - BEFEJEZETT

18.

Az elkövetkező néhány órát egyetlen szóval tudnám jellemezni: MERÜLÉS.

Palack nélkül. Súlyokkal a lábamon.

A Willel töltött órák után súlytalannak éreztem magam. A föld felett lebegtem, és olyan voltam, mint egy hülye, szerelmes kis tini. Miért is ne lehetnék? Miért ne érezhetném jól magam? Miért ne csinálhatnék őrült dolgokat, vagy csinálnék komplett idiótát magamból a saját örömömre? Will az egyetlen ember az életemben, aki előtt nem kell szerepet játszanom, aki nem egy stilizált maszkot kap belőlem. Ő megtalálta a meztelen gyermeki énemet, kézen fogta, táncba viszi és forogva felrepíti az égig.

Annyira boldog vagyok, hogy sírni tudnék örömömben. Lehúzott ablaknál üvölt a hangszórókból a Spotify nem tudom hányadik daily mixében Billie Eilish. A lányok keresései jól belekavartak az ízlésvilágomba, de teli torokból nevetek a piros lámpánál, amikor közli velem a csaj, hogy "all the good girls goo to hell". Betonbiztos helyem van Lucifer mellett odalent. Sosem voltam jókislány. Próbáltam, évekig hordtam azt a maszkomat, lekoptattam róla minden mű mimikát, hogy most fényesen csillogjon rajta a semmi. Picsába az egésszel! Ugrik a mix, bad guy. Beszarás! Ezek a kütyük ijesztően gondolatolvasók.

Leparkolok az ovi előtt, még mindig a kilencedik felhőn lebegve. Nem érdekel, hogy Ori ma verekedett, elvette a haver srác Duplóját és tönkre tette. A fiam váltig állítja, hogy a haver nem is haver és, hogy nála kisebb lányokat tép odakint az udvaron. Az óvónő büntibe ültette, én nem fogom. A lányok már sokkal hangosabbak, amikor odaérek értük az edzés végére. Csicseregnek nekem, de én csak csendben vigyorgok magam elé.

- Olyan szép vagy, anya! - köti be magát Mira mögöttem.

- Mert boldog vagyok! - nézem a kislányt a tükörben.

- Legutóbb akkor voltál ilyen vadalma, amikor Willel voltunk - lapoz Luna a könyvében nagy bölcsen, mire lefagy képemről a mosoly.

- Tényleg? - lehelem magam elé.

Az nem lehet, hogy ennyire átlátszó a dolog. Kezdek félni. Ha egy tizenkét éves lány is észreveszi, akkor nagy bajban vagyok.

- Jah - bújik bele az olvasmányába.

- Én szeretem, amikor ilyen vagy - rándít a vállán Mira az elhaladó utca népét fixírozva.

- Nem mondtam, hogy én nem szeretem, csak megjegyeztem, hogy egyáltalán nem szokott ilyen lenni! - oktatja ki irritáló stílusban a húgát Luna.

- Felhívjuk Willt? Akarok neki mesélni - ignorálja a nővérét a kisebb.

- Majd máskor - nyelek nagyot, és érzem, hogy jó lenne lassan két lábbal a földön járni, ha nem akarok a repkedés végén túl nagyot koppanni.

- Majd ha apa nem lesz otthon, ugye, ANYU? - mérgesedik el Luna nyelve, és olyan szúrós tekintettel néz rám a tükörben, hogy kék szemei lyukat égetnek a lelkembe.

A mellkasomra telepedő mázsás súlyok gyorsan a földre rántanak. Oda a boldog álomkép, szia rózsaszín köd, üdv fojtogató, keserű bűntudat. Válasz nélkül hagyom az epés megjegyzést, majd a telefonom után nyúlva megkeresem a November Raint. A zene a mi egyetlen normális kommunikációs csatornánk. Ezzel a kamasz lánnyal csak így tudok szót érteni. A dalszöveggel jön a hangulat, a mondandó tudatosul a fejében, és mire betolatok a garázsba már patakokban folynak a könnyei, amiket az ablak felé fordulva igyekszik a lehető legalaposabban elrejteni a testvérei elől. Amint áll a motor, dühösen kipattan és szó nélkül elviharzik a szobája felé. Nem tudok rá haragudni.

Kiüresedett tudattal pislogok magam elé, mintha álomból kezdenék ébredni. Amíg agyam bootolni próbál, tudat nélküli testemet uszadékként sodorja a gondviselés be a házig, ahol újabb lelki súlyok szakadnak rám, és hirtelen nagyon fáradt leszek. Visszamenekülök álomvilágba, ahol semmi baj nem érheti a lelkem. Nem tudom hogyan és mikor, de elalszom odakint a nappali kanapéján. Már sötét van, amikor hangos veszekedésre riadok.