Kicsim - BEFEJEZETT

15.

Csendben megtörülközünk, de egyikőnk sem bírja ki érintés nélkül, így végül jobbnak látom öltözködés közben magára hagyni. Elmegyek, keresek magamnak egy tiszta bugyit és felveszek egy régi Metallicás pólót, majd laza kontyba kötve a hajam állok ismét mellé, hogy ki tudjam kísérni. Amíg kezem a hajgumival vacakol, Will a meztelen talpamtól a kontyom tetejéig végigmér.

- Te ebben alszol? - túr bele a hajába elfordulva, de válaszra nincs időm.

Ölbe kap, becipel a hálószoba hatalmas franciaágyához, és elegánsan ráejt.

- Mutasd! - rántja félre a nehéz paplant alólam.

Vigyorogva teszem, amit kér. A paplant a két lábam közé gyűrve, külső, meztelen térdemet felhúzva helyezkedek az oldalamra és becsukom a szemem. Nem történik semmi. Éppen akkor fordulok Will felé, amikor zsebébe bújtatja a telefonját.

- Lefotóztál?

- Két órát fogom verni a farkam erre a képre - neveti el magát a nadrágját begombolva - Naponta.

Fogja magát, mögém mászik, és teljes testtel hozzám simul. A reakció azonnali, minden megy magától. Ajka a nyakamat kényezteti, keze a testemen barangol a feltűrt póló alatt és rövid úton a két lábam közül borul rám.

- Be kell mennem dolgozni - markolja a fenekemet ágyékomat a sliccéhez szorítva.

- Előtte lemosom rólad a körömlakkot - nyúlok a farmere alá felhúzva a térdeimet.

- Nehogy lemosd! A sok pina majd azt hiszi buzi vagyok, tökély - vigyorog felettem, amikor felnevetek - Átgondolod? - kérdezi ismét.

- Igen - ölelem magamhoz kézzel-lábbal, amikor rám fekszik.

Pár perc csendes puszilgatás után lassan kikísérem. Egyikőnknek sem tetszik az elválás gondolata.

– Benne van a számom a mobilodban, ha nem adsz életjelet egy héten belül, akkor én teszem, és elrángatlak pszichológushoz, értem? – köti be a bakancsát a verandán.

– Hogy írtad be magad? – cukkolom kíváncsian.

– Híváslista utolsó tárcsázott szám – harap az alsó ajkamba – Ne tűnj el megint hónapokra!

– Nem fogok – mosolygok az ajkai közé – Attól, hogy nem kerestelek, sokat gondoltam rád.

– A zuhany alatt az ujjaid körül? – harap a fülembe incselkedve, míg az oldalába marok.

Jól ismer, nem vitás.

– Aha, a segglyukam már kurvára szeretne találkozni veled – húzogatom tovább az oroszlán bajszát.

– Fú, anyukám, hogy tudsz ilyen szépeket mondani? – neveti el magát szorosan magához vonva – Majd egyszer végig nézem – súgja gonoszan és elenged – Küldj képet! Befelé menet meg dobj egy tíz centest az üvegbe! – húzza össze a szemét megrovón.

– Peeersze, majd a pöcsfotód után közvetlenül küldöm a képet! – grimaszolok – Megyek, keresek egy húszast.

Viccelődve a mutatóujjával szalutál egyet, míg kacsint, hogy ezt megdumáltuk majd lazán lesétál a lépcsőn. Beleveszik az éjszakába, ahová tartozik.

Én meg alig jutok be az ajtón, és máris magamba roskadok. Lezuhanok a földre, és a hátam talán még a falnak tudom támasztani, de már azt sem tudom realizálni. Veszem a mély levegőket és próbálok a fáradtságon felülkerekedve gondolkodni. Persze, pár órára minden szuper, ez volt a mézes madzag. Nem ezekkel szokott gond lenni, hanem az unalmas hétköznapokkal, mondjuk egy húzóban az ezredikkel. Na és mostmár három gyerek mellett nincs olyan, hogy azt mondom, próbáljuk ki, ha nem jön össze lépek. Nekik az apjukkal való viszonyom megváltozása is feldolgozandó lesz, nem húzhatom őket kedvemre minden kényem-kedvem szerint.