Kicsim - BEFEJEZETT

11.

– Imádom azt az ügyes két kezedet! Nem is mondtad, hogy Lars rajongó vagy! – szorítom még jobban magamhoz – Köszönöm, majd beosztom. Már nem szoktál játszani?

– Nem – mondja, míg simogatni kezdem a hátát – A bandából a srácoknak van más bajuk is, és igazából nekem sincs affinitásom hozzá, csak néha jön meg a kedv és az idő együtt.

– Kibaszottul tehetséges vagy – vallom be őszintén, és érzem, hogy elmosolyodik.

– Pedig voltak bajaim ettől a kétkezességtől rendesen.

– Gyerekkorodban? Mozgásfejlődés-elmaradás, tanulási- és viselkedési nehézségek? – kérdezem csak azokat, amik ilyen későn az eszembe jutnak.

– Szakember vagy? – ül fel előttem a sarkára.

– Nem, csak családanya, ez még megvan? – lököm félre viccelődve a fejét, aminek hatására, az ölébe húz, és le is fog, hogy ne tudjam megtenni újra.

– Egyébként balkezes vagyok, a jobbal sokat kell gyakorolnom, hogy megmaradjon az ügyesség.

– Szóval sokszor nyúlkálsz vele segglyukakba, értem – bököm meg az oldalát csipkelődve, mire röviden felnevet, és belemar a combomba.

– Erről jut eszembe, te mivel foglalkozol? – kérdezi, mire úgy felnevetek, hogy folyik a könnyem is tőle.

Will tényleg nagyon ritkán nevet. Talán most kicsit többet, mint eddig, mosolyogni biztosan többet láttam ma, mint előzőleg, de nevetni... azt nem adja olcsón.

– Segglyukakkal biztosan nem – veszek mély levegőt.

– Aha, még jó – húzza fel a szemöldökét kétkedve, és feláll velem, hogy a zuhanyzóba vigyen – Itt csak én dugok, bogaram, hozzám senki sem érhet análisan, és ezt most véresen komolyan mondom – nevet megint a legnagyobb örömömre.

– Ja, de amikor én nem akarok orgazmus közben rád hugyozni, akkor azért én mégis vegyek erőt magamon, igaz? – teszem csípőre a kezem előtte.

– Erre még visszatérünk, de most ne terelj! Kivele! – húzza össze a szemét szigorúan.

– Nem! – mondom határozottan, mikor minden hátsó szándék nélkül vetkőztetni kezd.

– Ha ennyire szégyelled, akkor váltanod kellene, nem gondolod? – csúsztatja le rajtam a nadrágomat, míg megengedem a vizet.

– Nem szégyellem, szeretem csinálni. Miért, te mindig is ezzel szerettél volna foglalkozni? – dobom vissza a labdát.

– A szüleim orvosok, engem is annak szántak – vallja be őszintén, míg megmosom a vállait és a karjait – Papír szerint sebész lennék – mosolyog szerényen.

– Tessék? – lépek egyet hátrébb, hogy ilyen szemmel is meg tudjam nézni magamnak – De hát mi történt?

– Elegem lett a sznob bandából és leléptem – rándít a vállán.

– Ennyi? Biztos?

– Nem, de te jössz!

– Ez már egy másik szintje az ismerkedésnek, biztos szeretnénk mi ilyeneket is tudni egymásról? – húzom magam teljesen a víz alá.

– Te sokkal többet tudsz rólam, akkor legalább álljunk meg azonos szinten! És most nagyon erősen próbálok nem megsértődni azon, hogy belőlem neked csak a farkam kell, némán.

– Te tényleg meg akarsz engem ismerni? – áll meg a kezem a haját a tarkóján összefogva.

– Miért, mit gondoltál, bogaram? – kérdezi felháborodva – Senkibe nem dugom a farkam, aki nem érdekel komolyabban.