Kicsim - BEFEJEZETT

12.

Hajnalban ébreszt. Nem tudom, hogyan csinálja, hogy ébresztő nélkül megint pont ötkor kelt. Egy csomót csipkelődünk a könyvespolc előtt zuhany után. Aztán nagy halom könyvet teszünk az ebédlőasztalra, hogy megkávézzunk.

– Milyen kávét szeretsz? – kérdezi a konyhából.

– Tessék? – veszem a felsőm a trikómra.

– Nem nehéz kérdés – dől az ajtófélfának – Milyen fajta kávét szeretsz inni? – részletezi, mintha fogyatékoshoz beszélne, és pár pillanatig meg se tudok szólalni.

Érdekli, hogy én mit akarok, szeretek. Hűha. Mit is szeretek? Régen nem helyeztem előtérbe a szükségleteim. Végül hosszú csend után, míg végig engem bámul összehúzott szemmel, csak tudok neki választ adni.

– Azt szeretem, amiben robusta is van, sima presszó – mondom halkan leülve az asztalhoz.

– Meglepődtem volna, ha nem így van – mondja mosollyal a hangjában – Szereted a keserűt... Na, és otthon miért nincs? – jön rá magától.

– Mert otthon nespresso van, kizárólag száz százalék arabica és fair trade – mondom még mindig az asztal lapját bogarászva.

– Aha, világos – szívja meg a fogát, a többit pedig megtartja magának, és visszamegy a konyhába.

Csak nem bírom ki, míg eszik pár falatot, neki állok rendet tenni. Összeszedem a szétdobált ruháit, szétválogatom őket és a sötéteket beteszem a gépbe, majd mögötte elsétálva odahajolok, és átölelve a vállát adok neki egy puszit. Mielőtt tennék-vennék tovább, még futtában tesz a számba egy falatot. Éppen ekkor szólal meg a telefonja.

– Szia, Anyu! – szól bele teli szájjal – Nem, még nem alszom – mondja tőle szokatlan lágysággal, majd vesz egy mély levegőt.

Mosolyogva összehajtom a takarót a kanapén, közben ő visszateszi az egyik könyvet, a helyére tesz egy másikat.

– Figyelj, most nem tudom végighallgatni, hogy milyen szuper új almás pite recepted van és milyen makramét készítettél tegnap – húzza el a száját – Nem, mert nem érek rá. Nem vagyok egyedül – fordul felém – Nem, tényleg!

Akaratlanul is megigazítom a hajam. Tiszta hülye vagyok, telefonál az anyjával, nem lát belőlem semmit.

– Nem hisz nekem – mondja már nekem félig nevetve, félig hitetlenkedve – Nem viszem haza, anyu, férjes asszony és három gyereke van – közli tárgyilagosan, mire a vonal másik oldalán nagy a csend, végül meg is szakad.

– Miért ríkatod meg szegényt? – ülök le Willel szemben.

– Nem akarom, hogy olyan álomba ringassa magát, ami nem létezik – olvassa tovább az egyik könyvet, de látom, hogy nagyon rossz kedve lett ettől a diskurzustól.

Elmosogatok, nem mondja, hogy ne pakolásszak. Jobban belegondolva mindig engedi, hogy azt csináljak, amit szeretnék. Csúnyán beszél, néha, mintha a kutyája lennék, de tudom, hogy nem úgy gondolja. Nincs hozzá szokva a társasághoz, hogy tudja, hogyan kell szocializáltan viselkedni. Ettől függetlenül, ha döntést hozok, nem akadályoz, nem befolyásol, jön és csinálja velem.

Végül kiválasztott négy könyvet, mindenkinek viszek egyet, és míg a cipőt vesszük, előkeresi a tegnapi nadrágja zsebéből a gyűrűmet. Fogja, visszahúzza az ujjamra. Nézi egy pillanatig, majd lerántja, a tenyerébe szorítja, és felnéz a szemembe. Még meg se tudom rendesen nézni magamnak az arcát, már az ajkaimat harapja. Olyan hevesen csókol, hogy nekiszögez vele a falnak a fogas mellett. Egy percig tart az egész, aztán homlokát az enyémhez szorítja, és csukott szemmel liheg. A mellkasom előtt ölelt könyvektől nem fér hozzám, el is enged, és elvisz haza. Most nem szívbajoskodunk, egyenesen a ház előtt áll meg. Otthon nincs senki, a szomszédok meg éppen nem érdekelnek. Ki korán kel, aranyat lel alapon, aki szombat kora reggel ébren van, és meglát minket, annak egészségére!